YU HUA

Tanulmányok


YU HUA, EGY KORTÁRS KÍNAI ÍRÓ
Részlet Zombory Klára szakdolgozatából. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Kínai Tanszék. 1999. 


Yu Hua
Yu Hua

Fotó: https://m.xinminweekly.com.cn/content/15921.html

I. GYÖKEREK, FIATALKOR - ÉLETE

Yu Hua életét a modern irodalmi lexikonok, a cikkek és az elemzések előtti rövid életrajzi ismertetők néhány mondatban összefoglalják. 1960 április 3-án született Hangzhouban, Zhejiang tartományban. Apja Shandongból való, anyja Zhejiangból. Mindketten orvosok. Egyéves korában a család Haiyanbe, egy dél-kínai kisvárosba költözött. Yu Hua közel harminc évet élt ott. A középiskola után egészségügyi főiskolán tanult, majd öt éven keresztül fogorvosként dolgozott. Ekkor már jelentek meg novellái a Xihu (Nyugati Tó) és a Beijing Wenxue (Pekingi Irodalom) című folyóiratokban. Első sikeres műve, a Xingxing (1984), de a hírnevet a Tizennyolc évesen elhagytam a szülői házat (1987) című novellája hozta meg neki. Sorra jelennek meg művei Kínában, Tajvanon, fordításban Japánban, Dél-Koreában, Európa számos országában (Anglia, Franciaország, Hollandia, Németország, Olaszország, Spanyolország) és Amerikában - az egész világon.

Yu Huának több, rövid önéletrajzi írása (Tengernézőben, Önéletrajz, Gyermekkor a kórházban) jelent meg - leginkább a gyermekkorára emlékezik - és ezek színesebbé teszik, kiegészítik a száraz adathalmazt.

Hangzhout - bár az egész család nagyon szeretett ott élni - az apja miatt hagyták el. Apja álma ugyanis az volt, hogy orvosként dolgozhasson, s erre csak Haiyanben nyílt lehetősége. Hihetetlen kitartással végezte el a Zhejiangi Orvosi Egyetemet. Egész életében összesen hat évet tanult iskolában, három évet az általános iskolában és három évet az egyetemen, s a közbülső évek anyagát autodidakta módon a hadseregben és a hangzhouiJárványügyi Központban, munka mellett sajátította el. Hangzhouból először Jiaxingbe, majd egy még kisebb, alig húszezer lakosú városba, Haiyanbe költöztek. Yu Hua anyjának a megérkezés utáni első mondata jól jellemzi a kisvárost és a család első döbbenetét: "Egyetlenegy biciklit sem lehetett látni."[1] A főutca keskenyebb volt még egy sikátornál is. A várost folyó szelte ketté, s függőhíd vezetett át rajta. Ha öt-hat ember egyszerre rámerészkedett, a híd ide-oda himbálózott.

Yu Hua keserűséggel emlékezik vissza a gyerekkorára. Szülei állandóan dolgoztak, apja sokszor napokig nem jött haza. Szinte soha nem beszélgetett velük, s mindig csak menzáról hozott ételt evett. Apai nagyszülei még születése előtt meghaltak, anyai nagyszülei messze laktak, s csak kétévenként mentek látogatóba. Így, míg a többi gyereket a nagyszülők nevelgették, Yu Huának és a bátyjának nem jutott más, mint a kulcsra zárt lakás, és az egyedüllét. Rengeteget hancúroztak, majd amikor megunták, az ablakon keresztül sóvárogva bámulták az utcán csellengő gyerekbandákat és a hazafelé ballagó, eltikkadt parasztokat. "A szoba világa egyre kisebbnek tűnt, a lélek világa ugyanakkor egyre jobban kitárult."[2] Csodás történeteket találtak ki és mindent elképzeltek, amit nem volt módjuk megnézni, megtapasztalni.

Amikor testvére iskolás lett, egy kicsit javult a helyzetük. Már nem kellett egész nap otthon maradniuk, nyakukban kulcs lógott és ő is nap mint nap elment a bátyjával együtt az iskolába. Bátyja azonban iskolából jövet sokszor megfeledkezett róla, és az utcán felejtette. A tanárnő pedig többször gorombán mondta neki, hogy akkor járjon iskolába, ha eljött az ideje.

Általános iskolás korában szinte minden idejét a kórházban töltötte. A szüleinek ott sem volt több szabadideje. Összevissza bolyongott a kórházban, s minden zugát megismerte. Ellentétben a többi gyerekkel szerette a fertőtlenítők, a gyógyszerek szagát, és egy idő után már természetes volt számára az is, hogy nap mint nap lát vért és betegeket. Negyedik osztályos korában a halottasházzal szembe költöztek. Nem félt a haláltól, a halott ember látványa sem taszította, sőt nyáron - elég morbid módon - kifejezetten szerette a hullaházat, mert kellemesen hűvös volt. Mások nem így fogták fel a halált, így szinte minden este a halottak hozzátartozóinak a sírására aludt el. "Azokban az években bőségesen volt részem sírásban. Mindenféle sírás hangját hallottam, férfiét, nőét, öregét, fiatalét, mind-mind, rengetegszer hallottam."[3] "Úgy éreztem, hogy a sírás szavakkal kifejezhetetlen őszinteséggel, a végtelen fájdalom meghittségével teli. Így egy ideig számomra a sírás volt a világ legmegindítóbb altatódala."[4]

A szüleivel töltött meghitt pillanatokat nagyon megbecsülte és ezekről különleges érzékenységgel ír. Apró kis események, amelyek mély nyomot hagytak az íróban, talán azért, mert nagyon ritkák voltak. Haiyantől csak öt kilométerre volt a tenger, de Yu Hua és a testvére sokáig nem jutottak el oda. Azt tervezgették a bezárt lakásban, hogy kötélen másznak le a második emeletről és elgyalogolnak a tengerhez. Yu Hua kért is egy kötelet az apjától és elmondta neki a tervüket. Az apja ahelyett hogy megszidta volna, megígérte, a hétvégén elmegy együtt az egész család. Egy másik alkalommal, a munka után apja hívta, hogy menjen vele. Kölcsönkérte a kórházból az egyetlen biciklit, Yu Hua-t a vázra ültette, s így hajtottak át a függőhídon. Kétszer egymás után, oda-vissza.

Yu Hua a Kulturális Forradalom idején megszállottan olvasgatta a tacepaokat. Az iskolából hazajövet minden nap körülbelül egy órát lézengett a plakátok előtt. Mindegyik támadás, rágalom volt, és mind olyan emberek ellen irányult, akiket nagyon jól ismert. "A tacepaok időszakában az emberek képzelőereje határtalan burjánzásnak indult. Az irodalom valamennyi kifejezőeszközét felhasználták: a fikciót, a túlzást, a hasonlatot, az iróniát - mindent, amit ember el tud képzelni. Ez volt az első találkozásom az irodalommal. A főutcán, az egyre vastagabb, egymásra ragasztott plakáthegyek előtt, kezdtem megszeretni az irodalmat."[5]

Később, a Kulturális Forradalom alatt az egész családot komoly támadás érte, egy gyerekes csínytevésnek induló katasztrófa miatt. "Tűzoltósdit" játszottak a bátyjával. Meggyújtották az "istállót" - ahol a forradalmi gyűléseket tartották -, de a pisijükkel nem tudták eloltani, miután lángra kapott. Az egész leégett. Az apját már eddig is rengeteg támadás érte, de ezután még hevesebben indult meg ellene a boszorkányüldözés. Nem tudta lemosni magáról a rágalmat, nem tudta bebizonyítani, hogy nem ő bujtotta fel a gyerekeit. Yu Huát és testvérét egy hónapra barátoknál helyezték el. Apja ezalatt testi és lelki kínzásokon ment keresztül. A családról tacepaokat függesztettek ki - a gyerekekről is - és senki sem állhatott velük szóba.

Írással akkor kezdett el foglalkozni, amikor már orvosként dolgozott. Pályáját az apja irányította. Így került az Egészségügyi Főiskolára. Az ott töltött egy év volt élete egyik legkeservesebb éve. Legjobban az anatómiát gyűlölte. Cseppet sem érdekelték az izmok, az idegek, a szervek. Nem szeretett magolni, és egyre inkább elfordult a számára kijelölt hivatástól. Kötetlen, szabad foglalkozásra vágyott, ahol képzeletét, kreativitását, érzékenységét kamatoztathatja.

Öt év fogorvosi munka után végleg felhagyott az orvoslással és tagja lett a járási Kulturális Központnak. 1993 óta él Pekingben. Nem érzi sajátjának a várost. A Távoli és mégis közeli város című esszéjében erről azt írja, úgy érzi magát Pekingben, mint a vándor, aki kicsit hosszabb időt tölt el egy helyen. "Peking számomra mások városát jelenti. Itt semmi sem kapcsolódik a gyerekkoromhoz, semmi sem emlékeztet a múltamra. Számomra itt nem léteznek kusza baráti- és rokoni kapcsolatok, és nem hallani az oly jól ismert dialektust. De ha kinyitom a szám, valaki rögtön így szól: Az akcentusodból ítélve, te nem vagy pekingi!"[6] Annak ellenére, hogy Haiyanhez rengeteg fájó emlék köti, mégis így ír róla: "Minden eddigi inspirációm onnan ered, és meglehet, hogy ezután is minden onnan indul ki."[7]


II. NÉHÁNY SZÓ A 80-AS, 90-ES ÉVEK IRODALMÁRÓL

A XX. században, először az 1919-es Május Negyedike Mozgalom idején, majd a nyolcvanas években áramlott be nagy mennyiségű nyugati irodalom Kínába. A nyugati kultúrával való találkozás mindkét alkalommal igen erős hatást gyakorolt a kínai irodalom alakulására. A 80-as évek közepétől a filozófiai tanulmányok és a szépirodalmi fordítások (Proust, Faulkner, Joyce, Kafka, Salinger, Borges, Marquez...) hatására hihetetlen lelkesedéssel indult meg a kínai írók "szárnypróbálgatásának" (changshi) és a "kísérletezésének" (tansuo) a korszaka. A korai időszakban a középkorú, már ismert írók, mint például Wang Meng és Zong Pu egy Kínában addig ismeretlen írói technikával, a tudatárammal (yishiliu; stream of conscioussness) próbálkoztak. Náluk azonban csak a forma az, ami újszerű - megpróbáltak elszakadni a realizmus hagyományaitól -, de nem következett be radikális szemléletbeli váltás.

A kínai "újhullámot" a nyolcvanas évek közepétől datálják. 1985-ben jelent meg két korszakalkotó novella, Xu Xingtől a Variációk téma nélkül és Liu Suolától a Nincs választásod. Számos fiatal író debütál - egy új fiatal írónemzedék - az ezt követő néhány évben. Természetesen a nyugati hatáson túl sok egyéb tényező is hozzájárult ahhoz, hogy ezek a tehetséges, lelkes írók megnyilvánulási lehetőséghez jussanak. A kiadók már kevésbé függnek a hivatalos politikától, és egyre inkább előtérbe kerül a piacpolitika, aminek logikus következménye, hogy egyre több ponyva jelenik meg: krimik, románcok, harci történetek. Lényegében csak a szórakoztató irodalom él meg a piacon, ez irritálja az igényes írókat és olvasókat. Igaz, hogy egy nagyon szűk réteg érdeklődik csak - leginkább az egyetemisták alkotják az újhullám alkotásainak az olvasótáborát -, de van mégis kereslet az igényes irodalomra is. A politikai enyhülés pedig lehetőséget ad arra, hogy a kísérletező irodalom a saját útján haladhasson.

Az újhullám nem homogén irodalmi irányzat, több egymástól - mind témában, mind technikai megoldásokban - eltérő csoportosulás alkotja. A legfontosabbak: a "kóborló fiatalok" - tagadhatatlan Salinger hatása (Xu Xing, Liu Suola, Wang Shuo); a "gyökérkeresők" - őket leginkább a latin-amerikai "mágikus realizmus" ihlette (A Cheng, Han Shaogong) - és az összefoglaló néven "avantgarde" írók (Yu Hua, Ma Yuan, Can Xue, Su Tong, Ge Fei).

Mit is neveznek Kínában avantgarde szépprózának?

Nan Fan[8] szerint, a kínai avantgarde irodalom legalapvetőbb jellemzője a kísérletezés a narráció terén. Ez, a hagyományos formákkal való szembefordulásban vagy azoknak teljes tagadásában mutatkozott meg. Új, eddig ismeretlen kifejezési eszközökkel kísérleteztek, és ezzel egy időben új témák kerültek a felszínre. Az írók rádöbbentek a formában rejlő lehetőségekre. Felborították az addig bevett, kötelezőnek tartott normákat: furcsa, új értelmet hordozó szóválasztás, mondatszerkesztés és különleges asszociációk jellemzik ezeket az írásokat.

A formákkal való kísérletezésen és a technikai újítások bevezetésén túl, Henry Y H Zhao[9] szerint, a kínai avantgarde irodalom legfontosabb sajátossága, hogy felhagyott a didaktikus ábrázolással. Szerinte, a korábbi művek - a Május Negyedike Mozgalom egyes alkotásainak a kivételével - mind tanítani akartak, s különböző társadalmi és politikai kérdésekre keresték a választ. Üzenetet közvetítettek az olvasó felé, és azt is megadták, hogy mi az alkotás és azon keresztül a világ "helyes" értelmezése. Ezek az irodalmi művek nem adtak teret és lehetőséget az egyéni interpretációra. Ezzel éles ellentétben, az avantgarde írók nem adnak "iránymutatást", ráhagyják az olvasóra az értelmezést, ami természetesen nemcsak egyféle lehet. A művek radikálisan szembefordulnak a főáramlattal (zhuliu) és fennhangon bírálják azt, ellenkultúrát hoznak létre.

Új, modern témák[10] kerülnek a felszínre (xiandai zhuti), amelyeket vitathatatlanul befolyásolták a második világháború után Európában felvetődő filozófiai kérdések: az ember és a társadalom, ember és ember, az ember és saját maga, az ember és a természet között már meglévő vagy kialakuló ellentmondás, súrlódás. Központi helyre az elidegenedés témája kerül.

Yu Hua a kínai és a külföldi kritikusok szerint egyaránt az avantgarde írók egyik legjelesebb képviselője.


III. VÁLTÁSOK, KORSZAKOK - ÍRÓI MUNKÁSSÁGA

Yu Hua írói munkássága az elmúlt több mint tizenöt év alatt éles szemlélet- és stílusváltásokon ment keresztül. Ezek alapján három nagyobb korszakot lehet megkülönböztetni.

III. 1. KEZDETI LÉPÉSEK

(1983-86)

Yu Hua első novellája Az egyes számú munkásszálló 1983-ban jelent meg a Xihu (Nyugati Tó) című folyóiratban. Ezzel vette kezdetét írói pályája. Az ezt követő három-négy év a "hangkeresés" időszaka volt, amit a Tengernézőben (1986) című esszé zárt le. Ezt a korszakot rövid novellák és esszék jellemzik. A mindennapi élet apró eseményeit, szépségét, az emberi természet tisztaságát, önzetlenségét ábrázolja. Megtalálja a hétköznapi történésekben a költőiséget, a harmóniát és ezekről kifinomult, elegáns stílusban ír. Ekkor még követi a hagyományos realista ábrázolást és nem alkalmaz semmiféle újszerű technikát. Novellái kicsit érzelgősek, nem alakultak még ki a stílusjegyek, amelyek később Yu Huát jellemzik.

Ennek az időszaknak az alkotási nehézségeiről Yu Hua az Egy kicsit című esszéjében ír. Az érzelmeket, a női szépséget, a lágyságot szeretné felszínre hozni, megfogalmazni, de érzi, hogy még nem találta el a hangot. Példaképének tekinti Kawabatát, a Nobel-díjas japán írót - saját bevallása szerint 1986-ig a külföldi írók közül szinte senki mást nem olvasott, de Kawabata minden megjelenő könyvéből kettőt vásárolt -, továbbá Wang Zengqit, mert ők nem akarják megmagyarázni a világot, de saját helyük van a világban. Miért? Mert úgy írnak, ahogy senki más rajtuk kívül. Yu Hua is arra vágyik, hogy helye legyen a világban, hogy kialakítsa a csak rá jellemző stílust. Ugyanebben az esszében, két mondatban összefoglalja ennek az időszaknak az ars poeticáját: "(Az élet) egy kicsit bosszantó, egy kicsit édes, egy kicsit szomorú, egy kicsit hullámos. Ha ezt a "kicsit" ki tudom fejezni, akkor érzem, hogy (az írás) jó és szívből jön."[11]

Az egyes számú munkásszálló nyolc négyzetméteren összezárt négy fiatalember, négy gyakorló orvos életét követi nyomon. A zsúfolt kis szobában az állandó összezártság természetesen rengeteg súrlódást eredményez, de ennek ellenére a négy ember között mély, igaz, őszinte barátság alakul ki. Amikor Bi Jianguo - a legvisszahúzódóbb szobatárs - megbetegszik, valamennyien hihetetlen odaadással ápolják, és az egész várost felkutatják, hogy egy ugyanolyan nyírfavirágot találjanak, ami már szinte teljesen kiszáradt, mert Bi Jianguo úgy vélte, hogy amikor kipusztul a növény, ő maga is meghal. A két főszereplő, Bi Jianguo és "én" összehasonlításával két egymástól teljesen eltérő orvosi jellemmel találkozunk. Az egyik a végtelenül lelkiismeretes Bi Jianguo, aki egy kis füzetben minden esetet összegyűjt, ahol véletlenül hibázott, a másik a felelőtlen, koncentrálásra képtelen "én", akinek alakját Yu Hua talán saját magáról mintázta.

A Beijing Wenxue (Pekingi Irodalom) folyóirat 1984-es év "Kíváló Alkotás Díj"-át novella kategóriában Yu Hua nyerte el egy gyermekmesével, a Xingxing-gel. Xingxing egy kedves, aranyos kisfiú, akit minden érdekel, mindenhez van kedve. Teljesen elvarázsolja a hegedülés, sem a szomszédok zsörtölődése, sem a szülők tiltása, sőt még a gyerekek gonoszkodásai sem térítik el a kedvenc hangszerétől.

A Zhunü is gyermekmese. Legfőbb tanulsága, hogy a szegénység ellenére is lehet emberhez méltóan, szeretetben élni. Ezt az üzenetet egy szegény halászcsalád három tagjának - Yuer, Yuer anyja és Zhunü, a korán elárvult lány - történetén keresztül juttatja el Yu Hua az olvasóhoz.

Sorolhatnám még a példákat, az önzetlen óvó néniről (A tanító néni), a bátortalan, szerelmes kamasz lelki vívódásáról (A holdfény rád ragyog, a holdfény rám ragyog). Mind azt bizonyítják, hogy Yu Hua odafigyelt az egyszerű emberekre, s az életet a szebbik, a tisztább oldaláról próbálta ábrázolni. Nem győzöm ezt hangsúlyozni, mert 1986 után már nem ismerünk rá Yu Huára, sőt szinte nehéz elhinni, hogy az 1986 előtti és az ez utáni műveket ugyanaz az ember írta.

Ezeknek a műveknek még nincs nagy hatásuk, és később Yu Hua a gyűjteményes kötetébe (Yu Hua gyűjtemény 1-3)sem válogatja be a korai novelláit és esszéit.

III. 2. BARANGOLÁS A FIKCIÓ ERDEJÉBEN

(1987-90)

1986 tavaszán véletlenül Yu Hua kezébe került Kafka egyik novelláskötete. Egy éjszaka kiolvasta és erősen a hatása alá került. Úgy érezte, Kafka egy új fejezetet nyitott az életében, a képzelet "szárnyalásának", "szabadságának" a fejezetét. Minderről így ír: "Az Egy falusi orvos című novella megértette velem, hogy egy író a formát tekintve teljesen szabad, kicsit hasonlít ez az anarchiához ... pont akkor, amikor képzelőerőm és érzelmeim kezdtek már kiapadni, Kafka felszabadított. Ezzel, a több mint három év alatt felállított írói modellem egy éjszaka leforgása alatt semmivé vált."[12] Yu Hua Kafka hatására újraértékelte a valóságról alkotott képzeteit (ld. IV. fejezet) és ennek következtében teljesen új témák (ld. V. fejezet) és írói technikák felé fordul.

A Tizennyolc évesen elhagytam a szülői házat (1987) című novella megjelenése egy csapásra híressé tette. Ez a mű mérföldkő az életében, mert az ezt követően megjelenő írásai néhány év leforgása alatt a kínai avantgarde írók legjobbjai (Ma Yuan, Su Tong, Ge Fei ...) közé emelték. A cím, Tizennyolc évesen elhagytam a szülői házat szimbolikusan is felfogható, mert Yu Hua valójában ezzel az írásával vált "nagykorúvá". A történet egyes szám első személyben meséli el egy tizennyolc éves fiú első találkozását a "külső világgal". Lelkesen, naivan, tudatlanul vág neki az útnak. Szürkületkor még mindig nem talál szállást, így elhatározza, hogy stoppol. Fel is veszi egy almát szállító teherautó. A sofőrrel összebarátkozik, beszélgetnek mindenféléről, a kocsi azonban lerobban. Itt kezdődik a hátborzongató élmények és események sorozata. A sötét, elhagyatott országúton kezdetben csak egy-két biciklis jön, majd egyre többen lesznek, talicskákkal, traktorokkal lopják az almát. Amikor már nincs mit elvinni, a kocsit szedik darabjaira. "Én" megpróbál tenni valamit - nem érti a sofőr "minden mindegy" hozzáállását, a "jutalma" nem más, mint egy jó kiadós verés, s még a sofőr is kineveti, amiért segíteni próbált. Utolsó kép: sofőr felkapja "én" piros hátizsákját - amiben a tízóraija és az összes pénze van - és hahotázva odébbáll. Ezt követően "én" a szétcincált, kibelezett kocsiban felidézi a gyönyörű, verőfényes reggelt, amikor az apja útnak eresztette.

Ez a novella már előre vetíti a későbbi írások hangvételét és főbb témáit, mint például az emberi kegyetlenség, a gonoszság, a kiszolgáltatottság, a közöny, a sors kiszámíthatatlansága.

Az élet, mint a füst (1988) is ennek a korszaknak egyik meghatározó alkotása, ezért alaptémákra bontva ehhez az időszakhoz még visszatérek.

III. 3. VISSZA A REALITÁSOKHOZ

(1991-től napjainkig)

Az újabb fordulópontot, az 1991-ben megjelent első regénye jelentette, a Kiáltás az esőben, amelyet 1992-ben (Élni) és 1995-ben (Xu Sanguan véradásainak története) két másik regény követett. Ebben az időszakban is jelennek meg novellái, esszéi, de munkásságának gerincét a regények alkotják.

A 90-es években Yu Hua stílusa ismét szembetűnő változáson ment keresztül. Már nem jellemzi annyira a formabontás, visszatér a realista ábrázoláshoz, az események valósághű kifejezéséhez és ismét az ember, az egyén kerül a középpontba. Egyszerű, hétköznapi emberek mindennapjait ábrázolja. Az ember már nem elvont fogalom, egy jel, egy kellék - mint korábban - hanem hús-vér élőlény, akiben egyszerre van jelen jóság és gonoszság, szépség és rútság. Konkretizálódik az idő és a társadalmi háttér. Eltűnnek az elvont motívumok, a rejtett szimbólumok, leegyszerűsödik a nyelv is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ezek a művek alacsonyabb művészi színvonalat képviselnének, mint a második alkotói korszak novellái, sőt a kritikusok és egyes kortársai (Can Xue, Mo Yan) szerint Yu Hua legjobb alkotásai ezek.

Yu Hua szerint az írók két nagy csoportra oszthatók: vannak, akik szigorúan tartják magukat egy stílushoz (Kafka, Kawabata, Proust) mások viszont, többféle stílussal próbálkoznak (Faulkner). Saját magát természetesen a második csoporthoz sorolja, s ezzel magyarázza az időről-időre bekövetkező váltásokat.[13] "Hosszú idő óta a műveim mind a valósághoz való szoros viszonyból eredtek. Belemerültem a képzeletbe, de egy idő után a valóság korlátozni kezdett. Egyértelműen azt éreztem, hogy meghasonlok, és képtelen vagyok közérthetően, tisztán írni..."[14]

A Xu Sanguan véradásainak története című regény az egyik legszemléletesebb példája a váltásnak. A történet Xu Sanguan életét meséli el a házasodásától az öregkoráig. Az eseményeket a véradás állandóan ismétlődő motívuma köré fűzi fel az író. Xu Sanguan egy kis faluból származik, ahol a véradás erénynek számít, a jó erőnlét, az egészség bizonysága (fiatal lányok nem mennek hozzá olyan férfiakhoz, akik legalább egyszer ne adtak volna vért). Mindemellett a véradásért jó pénzt fizetnek a kórházban. Xu Sanguan hazalátogat szülőfalujába - ő ekkor már a városban él és gyári munkásként keresi kenyerét - és két cimborája rábeszéli, hogy menjen velük a kórházba vért adni. Útközben a véradás minden részletére (pld.: előtte mennyi vizet kell inni, utána mit kell enni-inni) kitanítják. Ezt a pénzt nem lehet csak úgy elherdálni, mert ez nem "izzadság pénz", hanem "vér pénz", ezért Xu Sanguan elhatározza, hogy megházasodik. Ki is szemel magának egy csinos lányt, Xu Yulant. Öt év alatt három fiúk születik: Yi Le, Er Le és San Le. Minél idősebb lesz a legidősebb gyerek, annál kevésbé hasonlít Xu Sanguanra. Szembetűnő azonban a hasonlóság He Xiaoyonggal, aki korábban Xu Yulannak udvarolt. Kisváros, pletykák... mindennek az lesz az eredménye, hogy amikor Yi Le betöri Fang kovács gyerekének a fejét Xu Sanguan nem hajlandó kifizetni a kórházi kezelés költségeit, mondván, hogy, Yi Le nem az ő fia. He Xiaoyong sem hajlandó fizetni, nem vállalja fel a fiút. Így már rögtön a regény elején felbukkan a másik központi téma is, ami a vérrel közvetlen kapcsolatban van - a vérrokonság, a származás kérdése is. A problémát végül mégiscsak Xu Sanguan oldja meg, elmegy vért adni, s az így szerzett pénzből törleszti az adósságot. Nem ez az egyetlen alkalom, amikor Xu Sanguan a saját véréből fedezi a család anyagi szükségleteit, s "táplálja" a gyerekeket, annak ellenére, hogy a városban a véradást nem kíséri misztikus tisztelet, sőt ellenkezőleg, elítélendő cselekedetnek számít. A feleség, Xu Yulan szájába adja az író a városi ember nézetét: "Gyerekkoromtól kezdve az apám azt tanította nekem, hogy a testemben folydogáló vért az őseim hagyták rám. Ezért, a megélhetésért lehet tésztát árulni, el lehet adni házat, el lehet adni földet... mindent, kivéve a véred. Még a testedet is eladhatod, de a véredet soha. Ha a testedet adod el, akkor magadat adod el, ha a véredet adod el, akkor az őseidet adod el."[15] A Nagy Ugrás ideje alatt élelemért, a Kulturális Forradalom alatt fiai falun töltött éveinek az enyhítéséért, majd a városba történő visszahelyezéséért, legvégül a legidősebb fiú életének megmentéséért ad vért Xu Sanguan. Ez alkalommal többször egymás után, amibe majdnem belehal. Már túl van a hatvanadik évén, amikor saját magáért, egy tál sült májért szeretne vért adni, de ekkor szembesülnie kell azzal, hogy már megöregedett, a kórháznak nincs szüksége egy öregember vérére.

A történet ennyi, így összefoglalva talán túl egyszerűnek tűnik, mégis maradandó esztétikai élményt és egyfajta megtisztulást nyújt a regény olvasása. Miért? Yu Hua megtalálta a hangot, amivel ki lehet fejezni az egyszerű emberek élni akarását, életük monotonitását és nem utolsó sorban az emberi tisztességet, becsületességet. Miből áll össze ez a "hang"? Népmesékre, balladákra emlékeztető ismétlésekből (mondatok, bekezdések, események ismétléséből), rendkívül egyszerű, de annál kifejezőbb párbeszédekből és az egész művet átható iróniából.


IV. AZ ÍRÓ "VALÓSÁGA"

1986 után - mint már említettem - Yu Hua átértékeli az író-valóság, mű-valóság fogalmát és ezzel kapcsolatban több gondolatát, eszmefuttatását papírra is veti. Az alapgondolatot inkább szó szerint idézem, nehogy csorbát szenvedjen a jelentés:

"Úgy érzem, minden alkotásomban arra törekszem, hogy minél jobban megközelítsem a valóságot. Ez az "én valóságom" és nem az élet valósága. Szerintem az élet nem valóságos, a valós és a hamis dolgok keverednek egymással, olyan ez, mint a halszemek között az igazgyöngy. A valóság mindenki számára más és más."[16]

Yu Hua, írásaiban nem az objektív valóságot szeretné megközelíteni, hanem a szubjektív valóságot, a lélek valóságát (jingshen zhenshi). Az ő szubjektív valóságában létező dolgokra lehet, hogy valaki rávágja: a valóságban nem léteznek. Ő ennek ellenére igaznak, valódinak tartja őket. Szerinte a lélek valóságában egyes elvont fogalmak nagyon is valósak: "...mint például a vágyakozás, a sóvárgás, ezek a nagyon elvont dolgok oly valóságosak (a lélek valóságában), akár egy teáskészlet, meg lehet érinteni őket."[17] Sokszor a valós világ sokkal kuszább, mint a lélek világa bár első ránézésre talán rendezettnek tűnik.

A valós világ másik alapvető "hibája", hogy a mindennapi élet eseményei megfosztják az embert a képzelettől, a csodáktól és arra kényszerítik, hogy mindenről racionálisan, a tények tükrében döntsön és foglaljon állást. Ez azonban a tudományos igazság, és Yu Hua szerint semmi köze sincs a valósághoz.

Ha az ember a lélek valóságát szeretné megközelíteni, nincs megkötve a keze a valós világ által, nincsenek korlátok és határok. Felhagyott a hagyományos realista, valósághű ábrázolással, mert úgy csak a dolgok felszínéig juthat el valaki, a mélyebb jelentések rejtve maradnak. Eljut a fikcióhoz (xuwei de zuopin), elszakad az objektív világ rendjétől, logikájától és így szabadon belemerülhet a lélek valóságának az ábrázolásába.

Ezzel párhuzamosan természetesen változik a nyelv, az idő és az ember fogalma is.

Véleménye szerint a mindennapi nyelvben teljesen elvesztek az egyénre jellemző jegyek - tömegnyelv lett, azaz a mondatokat különböző emberek azonosan értelmezik. Ez az úgynevezett "kötött nyelv" (queding de yuyan) csak arra jó, hogy "megismételjük" a világot, azaz a dolgoknak megadjuk az alakját és a külső jellemzőit. A kötött nyelv csak egyetlen lehetőséget ad az értelmezésre. Yu Hua szerint az irodalomnak a "kötetlen nyelvet" (buqueding de yuyan) kell használnia. Ez, nevével ellentétben, nem összevissza, kusza valami, hanem az igazság kifejezésére a legalkalmasabb nyelv. Miért? Mert a világ sokkal összetettebb, semhogy egy gúzsba kötött nyelvvel ki tudnánk fejezni. Olyan nyelv kell, amelyik az árnyalatokat, a dolgok több jelentésszintjét tudja kifejezni. Ennek érdekében feje tetejére lehet állítani a kötött nyelvtani szabályokat. Határozottan tagadja azonban, hogy kételkedne a nyelvben, mint kifejezőeszközben, csak véleménye szerint az egyénre jellemző, kötetlen nyelvet kell használni. "Az általam említett "kötetlen nyelv" és a "kötött" tömegnyelv között a legalapvetőbb különbség az, hogy míg az első a világ érzékelését, addig az utóbbi a döntést hangsúlyozza."[18] Ez pedig nagyon veszélyes, mert hogyan is dönthetne, alkothatna egyértelmű véleményt egy ember a világról, miközben csak egy szeletét ismeri és nem az egészet.

A lélek valóságában rengeteg fogalom és érték megváltozik. Így van ez az idő kötött fogalmával is. Az idősíkokat tetszés szerint lehet váltogatni, ettől még nem zavarodik össze semmi sem, sőt új jelentést hordozhat. A élet és a halál közötti éles határ is meginog, elmosódik, mert ha egy halott embert megőrzünk az emlékezetünkben, akkor ez az élmény sokkal valósabb lehet, mint egy még élő ember, akire már egyáltalán nem emlékezünk.

A karakterek: sokan azzal vádolják, hogy nem ír az emberekről. Ez így nem igaz, csak például nem a hivatásukat, a külső megjelenésüket tartja fontosnak - szerinte ez csak "ruha" az emberen -, hanem a vágyaikat, mert véleménye szerint ez határozza meg az emberek értékét, helyét a világban. Egyáltalán nem érzi úgy, hogy az embernek különleges, privilegizált szerepe lenne egy-egy írásban, hogy "... a folyónál, a napsugárnál, egy falevélnél, egy utcánál vagy egy háznál fontosabb lenne."[19] Szerinte az emberek, csak úgy, mint a folyó, a napsugár csak kellékek az alkotásban. Szoros kapcsolatban állnak egymással, hatnak egymásra és mind az élettelen, mind az élő dolgok ki tudnak fejezni vágyakat.


V. AZ ÍRÓ "VILÁGA"
V. 1. ERŐSZAK ÉS KEGYETLENSÉG

"Yu Hua-t úgy tűnik bűvkörébe kerítette az erőszak"[20]

Yu Hua novellái nem tartoznak a könnyű, szórakoztató olvasmányok közé. Ennek egyik legfőbb oka az, hogy a novellák a végsőkig fokozva ábrázolják az ember erőszakra, kegyetlenségre, könyörtelenségre való hajlamát, sőt ezen túl e dolgok iránti vágyát. Ezek a negatív emberi tulajdonságok mindenkiben ott rejlenek valahol mélyen - alapvető emberi jellemzők. Figyelemfelhívás, segélykiáltás vagy csak egy rendkívül hatásos írói eszköz?

Az emberevés témáját járja körül a Klasszikus szerelem című novella. A történet kezdetben nagyon hasonlít egy hagyományos szerelmi történetre. Fiatal, szegény írástudó nekivág a hosszú útnak, hogy tudásáról számot adjon a fővárosi vizsgán. Útközben beleszeret egy gazdag, fiatal lányba. A vizsga nem sikerül, így három év elteltével ismét útnak indul. Ekkor hatalmas szárazság pusztít, így a gyönyörű palota helyén csak romokat talál és senki sem tudja, hogy mi történt a korábban ott lakókkal. Véletlenül téved be egy kis üzletbe, ahol nem mást, mint emberhúst árulnak. Ez már önmagában is megdöbbentő, de az író még tovább fokozza a borzalmakat. Részletesen elemzi, hogy az embereket nem lehet előbb megölni, és utána lefejteni a húsukat, mert úgy nem marad friss az "áru". Yu Hua történetei a végsőkig elmennek. Néhány nap múlva az írástudó saját szerelmének velőtrázó kiáltását hallja meg. Mikor azonban beront a söntésbe, a lánynak már levágták a lábát.

Az Egyfajta valóságban a kegyetlenség helyszíne nem időben, térben távoli hely. A sorozatos halálnak, gondatlanságból okozott és kitervelt gyilkosságoknak a színtere az otthon, egy átlag kínai család otthona. Yu Hua nem "kíméli" a szeretetet, a biztonságot, az összetartást szimbolizáló családot sem. Három generáció él egy fedél alatt - anya, két fia (Shan Geng és Shan Feng) feleségeikkel és gyerekeikkel - békében mindaddig, míg Shan Geng fia, Pipi le nem ejti unokatestvérét, aki meghal. Ezzel kezdetét veszi az állati indulatok és a fojtott agresszió felszínre törése. A halott kifú apja, Shan Feng képtelen megbocsátani - annak ellenére, hogy testvére és felesége minden pénzüket, sőt még saját gyereküket is felajánlják - és miután Pipivel felnyalatja a földről saját fiának a vérét, halálra rúgja. Ezt követően az olvasó kap egy kis "szünetet", úgy tűnik, hogy ezzel lezárult a két testvér és feleségeik közötti elszámolás. Erről azonban szó sincs, mert Pipi apjának állandóan a bosszú jár a fejében, s csak a megfelelő alkalomra vár. A két kisfiú temetése után Shan Geng kihasználva testvére zavarodott állapotát, kiköti egy fához, lábfejeit szalonnával keni be, majd addig nyalatja egy kóbor kutyával, amíg belehal. A saját nevetésébe fullad bele. Shan Gengöt letartóztatják, kivégzik, de még nem dőlhetünk hátra a székben, mert ekkor kezdődik a feleségek közötti elszámolás. Shan Feng feleségében még Shan Geng halála után is forr a bosszú, s Shan Geng feleségének adva ki magát Shan Geng holttestét felajánlja az orvostudomány számára. Yu Hua egy teljes fejezetet szentel a boncolás minden apró részletének a leírására. Orvosi részletekbe menően megtudhatjuk, hogyan fejtik le Shan Gengről a bőrt, hogyan szedik ki a szerveit, a csontjait és teste egyes darabjainak az "utóéletére" is tesz egy-egy utalást az író. Így tudhatjuk meg, hogy a húgycsövét, egy balestet szenvedett fiatalemberbe ültetik át, aki nem sokkal később megházasodik, s gyereket nemz. Így Shan Gengnek nem teljesen a hétköznapi értelemben, de mégiscsak születik utódja. Talán azt szimbolizálja, hogy a gonoszság soha nem pusztul ki, vagy talán azt, hogy az erőszakon és a kegyetlenségen is győzedelmeskedik az élet?

V. 2. ELMEBETEGEK ÉS BOLONDOK

"Yu Hua novelláinak a világa, leginkább elmebetegek színpadához hasonlít"[21]

A novellák olvasása közben félelmet érzünk, s nemcsak a véráztatta jelenetek miatt, hanem azért is, mert az írások tele vannak nem normális, elmebeteg, bolond emberekkel. Legtöbbször az ő logikájukkal felépített világba csöppenünk bele - az író sokszor a bolondok szemével láttatja az eseményeket -, s ez a sajátos szabályokra épülő kegyetlen világ, a hagyományos értelemben vett normális ember számára riasztó. Miért? Leginkább azért, mert felborul a világ megszokott rendje: a mazochizmus, az öngyilkosság, a gyilkosság "legálissá" válik, riasztó, de hihető az egész.

Természetesen a témát nem Yu Hua vezette be a modern kínai irodalomba (Lu Xun Az őrült naplója), de talán ő az egyetlen kínai író, aki világának ilyen hatalmas hányadát teszi ki a "nem normálisság" mint téma.

Általánosságok helyett, álljanak itt a konkrét példák.

Az 1986 című novellában két síkon fut az elbeszélés. Az egyik, a külső hatásra - Kulturális Forradalom - megbolondult történelemprofesszor világa, a másik a normális világot jelképező család - történelemprofesszor volt felesége, lánya és új férje - és a kisváros többi lakójának a síkja. Az első, a bolond szemével nézi a normális világot, a másik normális emberek szemével vizsgálja a bolond világát.

Már rögtön a novella elején a bolond a saját árnyékával hadakozik, majd be akar mászni a falon lévő fekete barlangba. Természetesen - ez számunkra természetes, mert hiszen az árnyéka az - beveri a fejét. Majd egy másik fekete folttal próbálkozik, ezen keresztül pedig kijut a szabadba - számunkra világos, hogy ez egy ajtó vagy ablak, de a történetet most nem a normális emberek szemszögéből meséli az író. Az egyik legszebben megkomponált jelenet, amikor a városkában az emberek megelégelik az utcán saját magát csonkító bolondot, és ezért öt ember körbefogja, hogy megkötözze. Ez a jelenet a bolond tudatában úgy jelenik meg, mint az ősi kivégzési módszer, amikor öt hóhér a bűnös négy végtagját és a fejét kötéllel egy-egy lovas kocsihoz erősíti, majd az öt lovas kocsi öt különböző irányba indul el.

A normális szemlélő szemével végigkísért kínzási módozatok (megbélyegzés, orrlevágás, láblevágás, kasztrálás...), amelyeket sorban, egymás után a bolond magán hajt végre, szinte elviselhetetlen fájdalmat, undort keltenek az olvasóban. Miért? Mert érezzük a megpörkölődött bőr bűzét, látjuk a fröcsögő vért, halljuk a bolond állati ordítását. Ezeket az író a normális síkból láttatja, s rideg aprólékossággal tárja a szemünk elé. Nem fűz hozzá semmiféle kommentárt, így a maguk valóságában még inkább hatnak a jelenetek.

A Folyóparti tévedés egy rituális sorozatgyilkosság történetét követi végig. A gyilkos miután megölte áldozatást, levágta a fejét, majd a folyóparton egy sírdombhoz hasonló kupacot épített, és ennek a tetejére helyezte a levágott fejet. Hosszas nyomozás után minden nyom a kisváros bolondjához vezet, aki minden ok nélkül - normális világban indíték nélkül nincs gyilkosság - brutálisan meggyilkolt két embert. Elmegyógyintézetbe zárják, majd miután kiengedik, újból gyilkol, ez alakalommal egy gyereket. A nyomozást vezető Ma Zhi, tehetetlen dühében - amit a kisgyerek értelmetlen halála és a bolond törvényen kívülisége miatt érez -, saját maga szolgáltat igazságot és lelövi a bolondot. A novella végén a csavar, hogy neki, a normális embernek zavarodottnak kell tettetnie magát, hogy elkerülje a börtönt.

Az Április harmadikai incidens című novellában egy paranoiás világ közepébe csöppenünk bele. A 18 éves gyereket üldözési mánia kerítette hatalmába, amit egy április 3-án bekövetkező eseménytől való félelem váltott ki. Véletlenül hallotta meg, amint szülei és a szomszéd néhány mondatot váltottak. Csak mondatfoszlányok jutottak el hozzá: "Mindent előkészítettetek?" "Akkor április 3-án...". Ettől kezdve számára mindenki ellenség. A barátai, akik gúnyosan kinevetik, majd a kocsi alá akarják lökni, a szülei, akik meg akarják mérgezni, a szomszéd kisgyerek, aki állandóan őt figyeli, az utcán járkáló középkorú férfi. A valós világ és a paranoiás világ - a fiú képzelgései, hallucinációi, álmai - szétválaszthatatlanok egymástól. Az olvasó a mű végére már nem tudja, mi az ami valóban megtörtént és mi az ami a beteg gyerek belső - saját szabályok alapján, de logikusan felépített - világában zajlik. Yu Hua addig fokozza a feszültséget, míg mi magunk is kezdjük elhinni, hogy valami történni fog április 3-án. Hogy mi, azt sosem tudhatjuk meg, mert a főhős nem talál más kiutat, mint a menekülést, és egy vonatra ülve elviszi magával a lehetőséget, hogy fény derüljön az incidensre.

V. 3. SORS ÉS VÉGZET

"Az élet véletlenszerű tényezőkkel teli, és az egészet a félelmetes és egyben abszurd sors irányítja"[22]

1988-ban a Shouhuo (Aratás) című folyóirat két egymás utáni számában jelent meg két novella, Az élet, mint a füst és Az elkerülhetetlen vég. Mind a kettőben a szereplőket egy külső, meghatározhatatlan, misztikus erő vezeti. Életüknek nem urai, sodródnak az eseményekkel, semmi erejük és esélyük az ellenállásra. Yu Hua erről a következőket írja: "Abban az időszakban, valahányszor kimentem az utcára és az elhaladó autókat és embereket szemléltem, úgy éreztem, hogy a mozgásuk nem akaratlagos. Olyan volt, mintha mindaz, ami a szemem előtt történik, előre meg lenne rendezve, mintha egyfajta rejtett, titokzatos erő iránymutatása alapján jönne mozgásba minden. Színházi kellékekre hasonlítottak a járókelők, az autók, az utca, a házak, a fák; a világ saját törvényei vették körül őket, de ezzel egy időben, mintha már előre meg lenne határozva a cselekmény. ... Ezért az írásaimban ábrázolt valóságban, már nem a szükségszerű tényező dominált, a véletlenszerűség viszont hihetetlen életre kapott."[23] Háttérbe szorultak a valós dolgok, és előtérbe kerültek az álmok, a képzelgések, a hallucinációk, az ómenek.

Az elkerülhetetlen vég című novellában az emberek sorsát leginkább nemiségük, nemi vágyuk irányítja, határozza meg és a sorozatos tragédiák ebből erednek. A novella kezdetén Dong Shan egy hatalmas méretű, piros száradó bugyogót lát meg és ez elég ahhoz, hogy egész élete vakvágányra fusson. Feleségül veszi a "bugyi tulajdonosát", de nem bírják kivárni a lakodalom végét, a szomszédos szobában még a mulatság alatt szeretkeznek egymással. A végtelenül kövér nő, Lu Zhu attól tartva, hogy Dong Shan előbb-utóbb ráun csúfságára, még a nászéjszakán első szeretkezésük után savval maratja szét férje arcát. Minden eseményt előre jelez egy tárgy, egy természeti jelenség, egy arckifejezés. Már a novella elején képbe kerül a savval teli kis üvegcse, és amikor Dong Shan elmegy barátjához - még az esküvő előtt - hogy beszámoljon arról, hogy elfojthatatlan nemi vágyat gerjesztett benne a piros bugyogó látványa, barátja már akkor észreveszi rajta a véget "Az arckifejezésében benne volt a sötét vég."[24] Általában a novellában mindenki látja a másik ember végzetét, de a sajátját soha. A kis üvegcséről ez áll: "(Lu Zhu) Csak Dong Shan végzetét látta benne, a sajátját nem."[25] Később férje lesz a gyilkosa.

Szintén ezalatt az esküvő alatt Guang Fu és Cai Die sem tudják tartóztatni vágyaikat és egy fa tövében egymáséi lesznek. Egy fiú meglesi őket, amiért Guang Fu halálra veri. Négy apró esemény előre jelezte, hogy gyilkolni fog, de ezeket ő akkor még nem vehette észre, s ezért nem tudott kitérni a végzete elől "Ekképpen szalasztotta el a sors utalásait, s így ezek az utalások hiábavalók voltak."[26]

Az élet, mint a füst nappali álomnak tűnik, mintha az író automatikusan jegyezné le a kezdetben egymástól teljesen függetlennek tűnő eseményeket, de mire a novella végére ér az olvasó felfedezi a tudatosságot, szerkesztésbeli precizitást. A történetet nem lineáris időrendben meséli el Yu Hua, a felvillanó képekből, epizódokból csak a novella végére áll össze az egész.

A novellát áthatja a misztikum, a homály és nagy szerepe van a szimbólumoknak. Az emberek szellemekkel pecáznak, alkudoznak, halott fiatalasszony gyermekét segítik világra, meghalnak attól, hogy kocsi gázolt át a kabátjukon. Állandóan álmok, képzelgések kísérik életüket - a sofőrét, a szürkekabátos nőét, 4-ét, 2-ét. Hiedelmek, babonák, imák, születési csillagzatok, bizonytalanság... és mindennek középpontjában ott a jós, aki homályos szobájában üldögélve "...úgy tűnt, mintha előre számítana minderre."[27] Bár hosszú ideig "ki tudja játszani a sorsot" - gyermekei korai halálával, kislányok életerejével, kakasokkal -, de a végzetét ő sem kerülheti el "Testét egyre erőtlenebbnek érezte. Most vette csak észre, hogy a kakasok hangja is tompult, s ez rádöbbentette, hogy ők is megöregedtek."[28]

(...)