C



CAN XUE / CAN HSZÜE / 残雪

Can Xue (残雪 , pinyin hangsúlyjelekkel: Cán Xuě, népszerű magyar átírással: Can Hszüe)


  • Életrajz és publikációk feltöltés alatt...

Kortárs Kínai Írók Adatbázisa
©SERAPIS

Fotó: https://www.uschinapress.com/static/content/SH/2023-09-23/1155235314651927623.html


Magyarul megjelent művei: 

  • CAN XUE: Ház a hegytetőn (novella). Ford. Simon Adrienn. In: ÁTVÁLTOZÁSOK, 1999. év XVI. szám, 56-59. o.
  • CAN HSZÜE (CAN XUE): Az ökör (novella). Ford. Felkai Éva. In: Nagyvilág, 1998. 43. évf. 1-2. sz. 113-116.o.
  • CAN XUE: A vérférges kistörpe (novella). Ford. Bányász Edit. In: Kalligramm, 2009. 18. évf. 12. sz. 58-61.o.



Recenziók | Kritikák: 

  • feltöltés alatt...


Cikkek | Tanulmányok:

  • Ők a 2023-as irodalmi Nobel-díj esélyesei. fidelio.hu. n.n. 2023.09.22.

https://fidelio.hu/konyv/ok-a-2023-as-irodalmi-nobel-dij-eselyesei-179599.html


Olvass bele!

  • Can Xue: Ház a hegytetőnSimon Adrienn fordítása. In: ÁTVÁLTOZÁSOK, 1999 év XVI. szám, pp. 56-59.

https://terebess.hu/keletkultinfo/canxue.html


A házunk mögött a kopár hegyen van egy faház.
Minden nap fiókot rendezgetek otthon. Ha nem, akkor ülök a hintaszékben, kezem lazán a térdemen nyugtatom, sivítást hallok. Az északi szél az, dühödten ostorozza a kis ház fenyőkéreg tetejét, farkasüvöltés örvénylik a völgyben.
— Hm, az a fiók soha a világ életben nem lesz rendben — villantja felém álszent mosolyát anyám.
— Mind süketek vagytok? — nyelek egyet, aztán folytatom: — Rengeteg tolvaj mászkál a ház körül a holdfényben. Lámpát gyújtok, látom, hogy az ablakon emberi ujjak megszámlálhatatlanul sok lyukat vájtak. A szomszéd szobában apám meg te különösen hangosan horkoltok: ugrálnak tőle az üvegek és a konzervek a konyhaszekrényben. Fél lábbal fellépek az ágyra, dagadt fejem oldalvást hajtom, hallom, a faházba zárt ember dühösen veri az ajtót, hangja pirkadatig nem lankad.
— Valahányszor bejössz a szobámba valamiért, mindig úgy megijesztesz, hogy beleremegek. — Anyám óvatosan méreget, az ajtó felé húzódik, látom, fél arcán a hús az ijedségtől mulatságosan rángatódzik.
Egy nap eldöntöttem, hogy végére járok a dolgoknak, felmegyek a hegyre. Amint elállt a szél, útnak indultam, másztam jó sokáig, a nap úgy tűzött, hogy a fejem beleszédült, a szemem elhomályosult, minden kődarab fehér lángocskával égett. Fújtatva jártam be a hegyet. Szemöldökömről a sós verejték csöpögött a szemembe, nem láttam semmit, nem hallottam semmit. Hazafelé menet megálltam az ajtó előtt, a tükörben láttam azt az embert lila karikákkal a szeme körül, cipőjére ragadt sárrögökkel.
— Ez betegség — hallottam, amint a családtagjaim a sötét szobában titokban összenevetnek.
Mire szemem hozzászokott a sötétséghez, addigra már elbújtak: bújtak és közben nevetgéltek. Láttam, hogy távollétem alatt összetúrták a fiókom, azt a néhány döglött molylepkét és szitakötőt mind a földre hajigálták, pedig mind tisztában voltak vele, hogy milyen kedvesek nekem.
— Segítettek neked kitakarítani a fiókot, amíg nem voltál itt — mondja kishúgom, pillantása metsző, egyik szemében zöld fény villan.
— Hallottam a farkasüvöltést — ijesztgetem készakarva —, farkascsorda csatangol a ház körül, a fejüket meg bedugják az ajtó résén át; amint besötétedik, gyakran előfordul ilyesmi. Álmodban úgy félsz, hogy a talpadat is kiveri a hideg verejték. Ebben a házban mindenkinek kiveri álmában a talpát a hideg verejték. Nézd csak meg a vizes lepedőket, meglátod magad is.
Nyugtalan vagyok, mert a fiókból eltűnt néhány holmim. Anyám úgy tesz, mintha semmiről sem tudna, lesüti a szemét. De közben dühödten bámulja a tarkómat, érzem. Valahányszor így tesz, elzsibbad a fejbőröm, ahová a tekintetét szegezi, ott még fel is dagad.
Tudom, hogy elásták a sakktáblámat, hátra, a kút mellé, számtalanszor megtették már, de én éjszaka mindig visszaszerzem. Miközben ások, felgyújtják a villanyt, és kikandikálnak az ablakon. Fütyülnek az ellenkezésemre.
— Van a hegyen egy házikó — mondom nekik evés közben. Mindannyian lehajtott fejjel szürcsölik a levest, talán nem is hallják, amit mondok. — Hatalmas patkányok rohangálnak benne össze-vissza, közben sivít a szél — emelem fel a hangom, és leteszem az evőpálcikámat. — A hegyről a kövek görögnek lefelé, nekiverődnek a ház hátsó falának, ti meg úgy féltek, hogy a talpatokat is kiveri a hideg verejték. Emlékeztek, ugye? Elég csak megnézni a vizes lepedőket, akkor megtudjátok. Pirkadatkor rakjátok ki a napra, a ruháskötél mindig tele van velük.
Apám fél szemével hirtelen rámsandít, érzem: ez az egyik ismerős farkas szeme. Hirtelen rádöbbenek: apám tulajdonképpen minden éjjel átváltozik a farkassá, és a falkával együtt a ház körül ólálkodik, idegtépő üvöltést hallatva.
— Az egész mindenség fehérben játszik — rázom fél kézzel az anyám vállát —, minden úgy káprázik, hogy belekönnyezik az ember szeme. Semmit sem értesz. De amint visszamegyek a szobámba, és beleülök a hintaszékembe, kezem lazán a térdemen, máris világosan látom a fenyőkéregből eszkábált háztetőt. Egészen közelinek látszik, biztos láttad már te is, tulajdonképpen a családunkból mindenki látta már. És tényleg guggol egy ember odabenn, a két nagy lila karika is ott a szeme alatt, a virrasztás eredménye.
— Mikor a kút mellett ásol, a kút kávája mindig visszhangzik, én és anyád olyankor a levegőben lógunk, még a csontjaink is zörögnek, úgy vacogunk, mezítelen lábbal fel- s alá kapálódzunk, a földre mégsem tudunk lépni. — Apám kerüli a tekintetemet, arcát az ablak felé fordítja: az ablaküveg sűrűn tele légypiszokkal. — A kút fenekén van egy olló, én ejtettem bele. Álmomban, nagy titokban elhatároztam, hogy kihalászom onnan. De amint felébredek, rádöbbenek, hogy tévedtem, az igazság az, hogy nem is ejtettem bele semmiféle ollót, anyád biztosan állítja, hogy tévedek. Én nem makacskodom, de legközelebb újra eszembe jut. Fekszem, és közben hirtelen elkezdem sajnálni: milyen kár, hogy az az olló a kút mélyén rozsdásodik, ahelyett, hogy kiszedném. Ez a dolog már több mint tíz éve aggaszt. Arcomra mintha csak késsel vésték volna a ráncokat. Egyszer végül odamentem a kúthoz, megpróbáltam leereszteni a vödröt, de a kötél nehéz is volt, csúszós is, elerőtlenedett a kezem, s a favödör óriási csobbanással visszaesett a kútba. Berohantam a házba, a tükörbe pillantottam, baloldali halántékomnál a hajam teljesen megőszült.
— Gonosz északi szél fúj — behúzom a nyakam, arcom csupa lila-kék folt. — A gyomromban mintha kicsi jégdarabkák lennének. Ha beleülök a hintaszékbe, hallom, hogy szüntelen össze-összekoccannak.
Mindig szerettem volna kitakarítani a fiókot, de az anyám titokban ellenem dolgozik. Fel- s alá mászkál a szomszéd szobában, dobogása összezavarja a gondolataimat. Szeretném elfelejteni a lépések zaját, ezért előveszek egy doboz kártyát, félhangosan mormolom: "egy, kettő, három, négy, öt…" És a zaj hirtelen megszűnik, anyám bedugja kis sötétzöld arcát, zümmögve így szól: — Valami nagyon obszcén dolgot álmodtam, még most is borsózik tőle a hátam tőle!
— És a talpad is kiveri a hideg verejték — egészítem ki —, itt mindenkinek hideg verejték veri ki a talpát. Tegnap vizes lepedőt szárogattál. Ilyesmi egészen mindennapos.
Kishúgom titokban megsúgta, hogy az anyám azt tervezgeti, hogy eltöri a karomat, mert a fiók húzogatásának zaja az őrületbe kergeti, amint meghallja, máris úgy fáj a feje, hogy azonnal bedugja a hidegvízbe, míg át nem fázik.
— Ez pedig nem csak hébe-hóba történik. — Kishúgom mindig metsző pillantással mér végig, nyakamon piros kiütések jönnek ki tőle. — Ott van például apánk, azt hiszem, már vagy húsz éve emlegeti azt az ollót. Mindegy, hogy miről van szó, mindennek hosszú a históriája.
Beolajoztam a fiók oldalát, könnyedén húzogatom, már teljesen nesztelen. Napokig így kísérleteztem, a szomszéd szobából nem hangzik fel a lépések zaja, jól rászedtem anyámat. Ebből is látható, hogy sok mindent keresztül lehet vinni csalással, csak vigyázni kell egy kicsit. Lázba jöttem, újult erővel éjszakázni kezdtem, a fióktisztogatásnak már majdnem a végére jártam, de a villanykörte egyszer csak hirtelen kialudt, anyám a szomszéd szobában gúnyosan felkacagott: — A szobádból olyan éles fény szűrődik ki, hogy úgy érzem, mindjárt megpattannak az ereim: mintha dobolnának a fejemen. Nézd csak! — mutat halántékára, akár ha egy kövér giliszta mászna rajta. — Lennék inkább skorbutos! Egész nap dobol valami a testemben, hol itt, hol ott, tudod is te, milyen az! Apád fejében már az öngyilkosság gondolata is megfordult emiatt. — Kövér kezét kinyújtotta, vállamra tette, olyan hideg volt, mintha mélyfagyasztották volna, megállás nélkül csepegett róla a víz.
Valaki a kútnál mesterkedik. Hallom, hogy eregeti lefelé a kötelét, az meg rettenetes csörömpöléssel verődik a kút falának. Virradatkor a földre dobja a vödröt, és elszalad. Benyitok a szomszéd szobába, látom, apám mélyen alszik, kezén a zöld erek vastagon kidagadnak, fájdalmasan markolássza az ágy szélét, keservesen nyöszörög álmában. Anyám kócosan, kezében söprűvel össze-vissza csapkod. Azt mondja, abban a pillanatban, hogy kivilágosodott, egy csapat orrszarvú bogár került be az ablakon, nekirepültek a falnak, azután lehulltak a földre, tele lett velük a padló. Felkelt, hogy kisöpörjön, de amikor belelépett a papucsába, a papucsban megbúvó bogár úgy megcsípte, hogy feldagadt a lába — olyan lett, akár egy vasdorong.
— Ő meg — mutat alvó apámra — azt álmodja, hogy őt csípte meg.
— A házikóban a hegyen egy ember nyöszörög. A fekete szélbe néhány vadszőlő-levél akadt.
— Hallottad? — Anyám a félhomályban felélénkülve a földre tapasztja a fülét. — Ezek a valamik, ahogy a földre hulltak, elkábultak az eséstől. Abban a pillanatban, amikor elkezdett világosodni, beözönlöttek.
Aznap megint megmásztam a hegyet, világosan emlékszem rá. Előtte a fonott székben ültem, kezem lazán a térdemen nyugodott, aztán kinyitottam az ajtót, és kiléptem a fehér fénybe. Felérve a hegyre mindenütt lángoló fehér követ láttam. Se vadszőlő, se házikó nem volt ott.

**

Can Xue (1953-) eredeti neve Deng Xiaohua. 1978-ban jelent meg első írása. Főként rövid novellákat írt, de egy regényt és két kisregényt is publikált már. A megújuló kínai irodalom egyik legkülönösebb stílusú írójaként tartják számon.