C

CAN XUE / CAN HSZÜE / 残雪

Can Xue (残雪 , pinyin hangsúlyjelekkel: Cán Xuě, népszerű magyar átírással: Can Hszüe, eredeti nevén Deng Xiaohua / 邓小华) 1953. május 30-án született Changshában, Hunan tartomány székhelyén, családja a hunani Leiyangból származik. Írói álnevének két, egymással ellentétes jelentést tulajdonít: a "canxue" egyrészt utalhat a magas hegycsúcsokon megmaradó, kristálytiszta hóra, ugyanakkor a megtaposott, beszennyeződött olvadó hóra is. Saját maga erről úgy vélekedik, hogy a műveiben is rendszerint e két véglet egyesítésére törekszik.

Can Xue értelmiségi, kommunista családban nőtt fel. Apja, Deng Junhong (邓钧洪) a Xin Hunan Bao / 新湖南报 - a mai Hunan Ribao / 湖南日报 elődje - vezetője, illetve főszerkesztője volt, édesanyja, Li Yin / 李茵 ugyancsak ennél a lapnál dolgozott. Az 1957-es "jobboldalellenes kampány" idején apját jobboldalinak bélyegezték, eltávolították állásából, és "munkával történő átnevelésre" küldték. Édesanyját szintén jobboldalinak minősítették, majd 1959-ben vidékre, Hengshanba küldték fizikai munkára. A család társadalmi helyzete egyik napról a másikra összeomlott, Can Xue pedig egy időre anyai nagyanyjához került. A "kulturális forradalom" idején apját ismét üldözték, a családtagok közül is sokat vidékre küldtek.

Iskolai tanulmányai az általános iskola elvégzésével lényegében véget értek, tudását és műveltségét nagyrészt autodidakta módon szerezte. Gyermekkorától szenvedélyesen olvasott: apja könyvtári munkája révén már öt-hat évesen találkozott külföldi mesékkel, tizenegy-tizenkét éves korától pedig egyik legfontosabb kínai olvasmánya A vörös szoba álma /《红楼梦》 volt. Később Lu Xun prózája, valamint a nyugati és az orosz irodalom vált meghatározóvá számára. Dante, Kafka, Goethe és Cervantes műveivel saját visszaemlékezése szerint huszonhét-huszonnyolc éves kora körül ismerkedett meg komolyabban, Borges művei valamivel később kerültek a kezébe. Ezek az olvasmányok döntő ösztönzést adtak saját írói világának kialakításához.

Fiatalon többféle munkából élt: dolgozott üzemben, volt többek között marós és összeszerelő munkás, később férjével szabóműhelyt nyitott, életrajzaiban "mezítlábas orvosként" végzett munkáját is megemlítik. Első szépirodalmi műveit az 1980-as évek közepén publikálta, 1985-től vált ismertté olyan írásaival, mint a Sárgaagyag utca /《黄泥街》és a Ház a hegytetőn / 《山上的小屋》(Simon Adrienn ford.). 1988-ban felvették a Kínai Írószövetségbe.

2001-ben férjével elhagyta Hunant és Pekingbe költözött. A döntésben egészségügyi és alkotói szempontok egyaránt szerepet játszottak: Can Xue úgy találta, hogy Peking szárazabb éghajlata kedvezőbb számára, és olyan életet akart kialakítani, amelyet teljes egészében az írásnak szentelhet. Később Yunnanban is hosszabb ideig tartózkodott. Jelenleg Peking és Yunnan között osztja meg idejét.

Can Xuét a kortárs kínai irodalom egyik legegyénibb kísérletező írójaként tartják számon. Maga az "avantgárd" megjelöléstől bizonyos mértékig elhatárolódik, és saját írásmódját inkább "új kísérleti irodalomnak" (新实验文学) nevezi. Meghatározása szerint ez filozófiai alapokra épülő irodalom, amelyben az író "önmagát teszi meg a kísérlet tárgyává". Ez az "én" azonban nála nem pusztán pszichológiai vagy szellemi természetű: test és lélek, anyag és szellem egymással állandó kölcsönhatásban áll. Írásmódját "automatikus írásként" is jellemzi: nem készít előzetes vázlatot, és nem határozza meg előre a történet irányát, hanem az írás során kialakuló mélyebb érzelmi és testi logikát követi.

Saját művészetét gyakran a lélek vizsgálatával kapcsolja össze, kínai kritikák ennek megfelelően "a lélek irodalmáról" (灵魂文学), illetve "a lélek saját irodalmáról" beszélnek vele kapcsolatban. Regények, kisregények és novellák mellett jelentős irodalomkritikai életművet is alkotott. Hosszabb elemzéseket és könyveket írt többek között Dantéról, Shakespeare-ről, Goethéről, Kafkáról, Borgesről és Italo Calvinóról, valamint Bruno Schulz műveivel is több tanulmányban foglalkozott. 2019-ben hat kötetben, mintegy másfél millió kínai írásjegy terjedelemben jelentek meg összegyűjtött klasszikus irodalmi olvasónaplói és kritikái.

Műveit számos nyelvre lefordították, és különösen jelentős a nemzetközi visszhangot váltottak ki. Korai angol fordításkötetei közé tartozik a Dialogues in Paradise (1989), az Old Floating Cloud: Two Novellas (1991), a The Embroidered Shoes (1997), a Blue Light in the Sky and Other Stories (2006), a Five Spice Street (2009) és a Vertical Motion (2011). Az angol nyelvű életmű azonban azóta jelentősen tovább bővült. The Last Lover (2014) című regényének angol fordítása elnyerte a Best Translated Book Awardot; a Love in the New Millennium (2018) és az I Live in the Slums (2020) pedig a Nemzetközi Booker-díj jelöltjei közé került.

Can Xue ars poeticájának középpontjában az írás mint folyamatos önkísérlet áll. Számára az irodalmi alkotás és az olvasás nem választható el az ember mindennapi testi és szellemi tapasztalatától. Ahogy az "új kísérleti irodalomról" szóló meghatározásában fogalmaz: az ilyen irodalmi tevékenység lényege, hogy az alkotó önmagát használja a kísérlet alapanyagául.

Felhasznált irodalom:

Kortárs Kínai Írók Adatbázisa

©SERAPIS

©Zombory Klára

Fotó: https://news.ifeng.com/c/7qf9s9tkT02

Magyarul megjelent művei:

CAN XUE: Ház a hegytetőn (novella). Ford. Simon Adrienn. In: ÁTVÁLTOZÁSOK, 1999. év XVI. szám, 56-59. o.

CAN HSZÜE (CAN XUE): Az ökör (novella). Ford. Felkai Éva. In: Nagyvilág, 1998. 43. évf. 1-2. sz. 113-116.o.
CAN XUE: A vérférges kistörpe (novella). Ford. Bányász Edit. In: Kalligram, 2009. 18. évf. 12. sz. 58-61.o.

Recenziók | Kritikák:

feltöltés alatt...

Cikkek | Tanulmányok:

Ők a legesélyesebbek idén az irodalmi Nobel-díjra az egyik legnagyobb brit fogadóiroda szerint. Szerző: Rácz Attila, Telex, 2026. október 1.

https://telex.hu/karakter/konyvespolc/2026/10/01/irodalmi-nobel-dij-can-xue-murakami-haruki-ladbrokes

Kik esélyesek idén az irodalmi Nobel-díjra? Szerző: Chilembu Krisztina, Könyves Magazin, 2026.09.30.

https://konyvesmagazin.hu/friss/nobel_dij_esely_fogadas_krasznahorkai-html/

Ők a 2023-as irodalmi Nobel-díj esélyesei. fidelio.hu. n.n. 2023.09.22.

https://fidelio.hu/konyv/ok-a-2023-as-irodalmi-nobel-dij-eselyesei-179599.html

Olvass bele!

CAN XUE: A vérférges kistörpe (novella). Ford. Bányász Edit. In: Kalligram, 2009. 18. évf. 12. sz. 58-61.o.

https://www.kinaiirodalom.hu/kortars-kinai-folyoiratok/ oldalról, vagy a címre kattintva a lapszám letölthető PDF-ben: Kalligram_2009-Feher_Cseresznye.pdf

CAN XUE: Ház a hegytetőn (novella). Ford. Simon Adrienn. In: ÁTVÁLTOZÁSOK, 1999 év XVI. szám, pp. 56-59.

https://terebess.hu/keletkultinfo/canxue.html

A házunk mögött a kopár hegyen van egy faház.
Minden nap fiókot rendezgetek otthon. Ha nem, akkor ülök a hintaszékben, kezem lazán a térdemen nyugtatom, sivítást hallok. Az északi szél az, dühödten ostorozza a kis ház fenyőkéreg tetejét, farkasüvöltés örvénylik a völgyben.
— Hm, az a fiók soha a világ életben nem lesz rendben — villantja felém álszent mosolyát anyám.
— Mind süketek vagytok? — nyelek egyet, aztán folytatom: — Rengeteg tolvaj mászkál a ház körül a holdfényben. Lámpát gyújtok, látom, hogy az ablakon emberi ujjak megszámlálhatatlanul sok lyukat vájtak. A szomszéd szobában apám meg te különösen hangosan horkoltok: ugrálnak tőle az üvegek és a konzervek a konyhaszekrényben. Fél lábbal fellépek az ágyra, dagadt fejem oldalvást hajtom, hallom, a faházba zárt ember dühösen veri az ajtót, hangja pirkadatig nem lankad.
— Valahányszor bejössz a szobámba valamiért, mindig úgy megijesztesz, hogy beleremegek. — Anyám óvatosan méreget, az ajtó felé húzódik, látom, fél arcán a hús az ijedségtől mulatságosan rángatódzik.
Egy nap eldöntöttem, hogy végére járok a dolgoknak, felmegyek a hegyre. Amint elállt a szél, útnak indultam, másztam jó sokáig, a nap úgy tűzött, hogy a fejem beleszédült, a szemem elhomályosult, minden kődarab fehér lángocskával égett. Fújtatva jártam be a hegyet. Szemöldökömről a sós verejték csöpögött a szemembe, nem láttam semmit, nem hallottam semmit. Hazafelé menet megálltam az ajtó előtt, a tükörben láttam azt az embert lila karikákkal a szeme körül, cipőjére ragadt sárrögökkel.
— Ez betegség — hallottam, amint a családtagjaim a sötét szobában titokban összenevetnek.
Mire szemem hozzászokott a sötétséghez, addigra már elbújtak: bújtak és közben nevetgéltek. Láttam, hogy távollétem alatt összetúrták a fiókom, azt a néhány döglött molylepkét és szitakötőt mind a földre hajigálták, pedig mind tisztában voltak vele, hogy milyen kedvesek nekem.
— Segítettek neked kitakarítani a fiókot, amíg nem voltál itt — mondja kishúgom, pillantása metsző, egyik szemében zöld fény villan.
— Hallottam a farkasüvöltést — ijesztgetem készakarva —, farkascsorda csatangol a ház körül, a fejüket meg bedugják az ajtó résén át; amint besötétedik, gyakran előfordul ilyesmi. Álmodban úgy félsz, hogy a talpadat is kiveri a hideg verejték. Ebben a házban mindenkinek kiveri álmában a talpát a hideg verejték. Nézd csak meg a vizes lepedőket, meglátod magad is.
Nyugtalan vagyok, mert a fiókból eltűnt néhány holmim. Anyám úgy tesz, mintha semmiről sem tudna, lesüti a szemét. De közben dühödten bámulja a tarkómat, érzem. Valahányszor így tesz, elzsibbad a fejbőröm, ahová a tekintetét szegezi, ott még fel is dagad.
Tudom, hogy elásták a sakktáblámat, hátra, a kút mellé, számtalanszor megtették már, de én éjszaka mindig visszaszerzem. Miközben ások, felgyújtják a villanyt, és kikandikálnak az ablakon. Fütyülnek az ellenkezésemre.
— Van a hegyen egy házikó — mondom nekik evés közben. Mindannyian lehajtott fejjel szürcsölik a levest, talán nem is hallják, amit mondok. — Hatalmas patkányok rohangálnak benne össze-vissza, közben sivít a szél — emelem fel a hangom, és leteszem az evőpálcikámat. — A hegyről a kövek görögnek lefelé, nekiverődnek a ház hátsó falának, ti meg úgy féltek, hogy a talpatokat is kiveri a hideg verejték. Emlékeztek, ugye? Elég csak megnézni a vizes lepedőket, akkor megtudjátok. Pirkadatkor rakjátok ki a napra, a ruháskötél mindig tele van velük.
Apám fél szemével hirtelen rámsandít, érzem: ez az egyik ismerős farkas szeme. Hirtelen rádöbbenek: apám tulajdonképpen minden éjjel átváltozik a farkassá, és a falkával együtt a ház körül ólálkodik, idegtépő üvöltést hallatva.
— Az egész mindenség fehérben játszik — rázom fél kézzel az anyám vállát —, minden úgy káprázik, hogy belekönnyezik az ember szeme. Semmit sem értesz. De amint visszamegyek a szobámba, és beleülök a hintaszékembe, kezem lazán a térdemen, máris világosan látom a fenyőkéregből eszkábált háztetőt. Egészen közelinek látszik, biztos láttad már te is, tulajdonképpen a családunkból mindenki látta már. És tényleg guggol egy ember odabenn, a két nagy lila karika is ott a szeme alatt, a virrasztás eredménye.
— Mikor a kút mellett ásol, a kút kávája mindig visszhangzik, én és anyád olyankor a levegőben lógunk, még a csontjaink is zörögnek, úgy vacogunk, mezítelen lábbal fel- s alá kapálódzunk, a földre mégsem tudunk lépni. — Apám kerüli a tekintetemet, arcát az ablak felé fordítja: az ablaküveg sűrűn tele légypiszokkal. — A kút fenekén van egy olló, én ejtettem bele. Álmomban, nagy titokban elhatároztam, hogy kihalászom onnan. De amint felébredek, rádöbbenek, hogy tévedtem, az igazság az, hogy nem is ejtettem bele semmiféle ollót, anyád biztosan állítja, hogy tévedek. Én nem makacskodom, de legközelebb újra eszembe jut. Fekszem, és közben hirtelen elkezdem sajnálni: milyen kár, hogy az az olló a kút mélyén rozsdásodik, ahelyett, hogy kiszedném. Ez a dolog már több mint tíz éve aggaszt. Arcomra mintha csak késsel vésték volna a ráncokat. Egyszer végül odamentem a kúthoz, megpróbáltam leereszteni a vödröt, de a kötél nehéz is volt, csúszós is, elerőtlenedett a kezem, s a favödör óriási csobbanással visszaesett a kútba. Berohantam a házba, a tükörbe pillantottam, baloldali halántékomnál a hajam teljesen megőszült.
— Gonosz északi szél fúj — behúzom a nyakam, arcom csupa lila-kék folt. — A gyomromban mintha kicsi jégdarabkák lennének. Ha beleülök a hintaszékbe, hallom, hogy szüntelen össze-összekoccannak.
Mindig szerettem volna kitakarítani a fiókot, de az anyám titokban ellenem dolgozik. Fel- s alá mászkál a szomszéd szobában, dobogása összezavarja a gondolataimat. Szeretném elfelejteni a lépések zaját, ezért előveszek egy doboz kártyát, félhangosan mormolom: "egy, kettő, három, négy, öt…" És a zaj hirtelen megszűnik, anyám bedugja kis sötétzöld arcát, zümmögve így szól: — Valami nagyon obszcén dolgot álmodtam, még most is borsózik tőle a hátam tőle!
— És a talpad is kiveri a hideg verejték — egészítem ki —, itt mindenkinek hideg verejték veri ki a talpát. Tegnap vizes lepedőt szárogattál. Ilyesmi egészen mindennapos.
Kishúgom titokban megsúgta, hogy az anyám azt tervezgeti, hogy eltöri a karomat, mert a fiók húzogatásának zaja az őrületbe kergeti, amint meghallja, máris úgy fáj a feje, hogy azonnal bedugja a hidegvízbe, míg át nem fázik.
— Ez pedig nem csak hébe-hóba történik. — Kishúgom mindig metsző pillantással mér végig, nyakamon piros kiütések jönnek ki tőle. — Ott van például apánk, azt hiszem, már vagy húsz éve emlegeti azt az ollót. Mindegy, hogy miről van szó, mindennek hosszú a históriája.
Beolajoztam a fiók oldalát, könnyedén húzogatom, már teljesen nesztelen. Napokig így kísérleteztem, a szomszéd szobából nem hangzik fel a lépések zaja, jól rászedtem anyámat. Ebből is látható, hogy sok mindent keresztül lehet vinni csalással, csak vigyázni kell egy kicsit. Lázba jöttem, újult erővel éjszakázni kezdtem, a fióktisztogatásnak már majdnem a végére jártam, de a villanykörte egyszer csak hirtelen kialudt, anyám a szomszéd szobában gúnyosan felkacagott: — A szobádból olyan éles fény szűrődik ki, hogy úgy érzem, mindjárt megpattannak az ereim: mintha dobolnának a fejemen. Nézd csak! — mutat halántékára, akár ha egy kövér giliszta mászna rajta. — Lennék inkább skorbutos! Egész nap dobol valami a testemben, hol itt, hol ott, tudod is te, milyen az! Apád fejében már az öngyilkosság gondolata is megfordult emiatt. — Kövér kezét kinyújtotta, vállamra tette, olyan hideg volt, mintha mélyfagyasztották volna, megállás nélkül csepegett róla a víz.
Valaki a kútnál mesterkedik. Hallom, hogy eregeti lefelé a kötelét, az meg rettenetes csörömpöléssel verődik a kút falának. Virradatkor a földre dobja a vödröt, és elszalad. Benyitok a szomszéd szobába, látom, apám mélyen alszik, kezén a zöld erek vastagon kidagadnak, fájdalmasan markolássza az ágy szélét, keservesen nyöszörög álmában. Anyám kócosan, kezében söprűvel össze-vissza csapkod. Azt mondja, abban a pillanatban, hogy kivilágosodott, egy csapat orrszarvú bogár került be az ablakon, nekirepültek a falnak, azután lehulltak a földre, tele lett velük a padló. Felkelt, hogy kisöpörjön, de amikor belelépett a papucsába, a papucsban megbúvó bogár úgy megcsípte, hogy feldagadt a lába — olyan lett, akár egy vasdorong.
— Ő meg — mutat alvó apámra — azt álmodja, hogy őt csípte meg.
— A házikóban a hegyen egy ember nyöszörög. A fekete szélbe néhány vadszőlő-levél akadt.
— Hallottad? — Anyám a félhomályban felélénkülve a földre tapasztja a fülét. — Ezek a valamik, ahogy a földre hulltak, elkábultak az eséstől. Abban a pillanatban, amikor elkezdett világosodni, beözönlöttek.
Aznap megint megmásztam a hegyet, világosan emlékszem rá. Előtte a fonott székben ültem, kezem lazán a térdemen nyugodott, aztán kinyitottam az ajtót, és kiléptem a fehér fénybe. Felérve a hegyre mindenütt lángoló fehér követ láttam. Se vadszőlő, se házikó nem volt ott.

Can Xue (1953-) eredeti neve Deng Xiaohua. 1978-ban jelent meg első írása. Főként rövid novellákat írt, de egy regényt és két kisregényt is publikált már. A megújuló kínai irodalom egyik legkülönösebb stílusú írójaként tartják számon.