NEZHA #4
RÉSZLET AZ ISTENEK BIRTOKBA HELYEZÉSE CÍMŰ
MING-KORI REGÉNYBŐL 3.
Fordító: Tokaji Zsolt
14. fejezet
Lótuszvirágokból Nuozha újra testet ölt
Nos, ott folytatom, hogy Arany Köd Legény, Legelső Szent tanítványa belépett a barlangba és jelentette mesterének:
– Tanulótársam odakint lebeg, de valami baj lehet, mert csak úgy hányódik, verődik a szelek szárnyán.
Legelső Szent jól tudta annak okát, ment is ki nagy sietve a barlanghoz, s ekként szólt Nuozha lelkéhez:
– Nem itt kellene lenned, gyermekem. Térj vissza gyorsan a Chentang-szorosba, és látogasd meg édesanyádat álmában. Mondd neki, hogy építtessen egy templomot a számodra a szorostól negyven mérföldre álló Smaragd Paraván-hegyen. Ha ott három esztendőn át füstölőáldozatot mutatnak be neked, újból emberi formát ölthetsz, és segítségére lehetsz a bölcs királynak, hogy uralkodóházát megalapítsa.
Nuozha kora hajnalban ért vissza a Chentang-szorosba, ahol azonmód szülei hálószobájába ment is így szólt:
– Édesanyám, fiad, Nuozha vagyok. Meghaltam ugyan, de lelkem nincs hol nyugodhatna. Kérve kérlek, könyörülj meg rajtam és építtess egy templomot számomra a Smaragd Paraván-hegyen. Ha lelkem füstölőáldozatban részesül, megtérhetek végre a mennyek birodalmába, és örökké hálás leszek könyörületességedért.
Yin asszony zokogva riadt föl álmából, mire Li Jing is felébredt.
– Asszonyom, hát te meg miért sírsz? – Mikor felesége elmesélte álmát, Li Jing ekként fakadt ki dühében: – Hát nem okozott még elég szenvedést és bánatot nekünk az a kölyök?! Az álmok csak az ébrenlét gondolatainak folytatásai. Mivel napközben egyfolytában rá gondolsz, természetes, hogy álmodban is megjelenik, de engedd, hogy ez megzavarjon.
Yin asszony nem szólt erre semmit. Három éjszakán át azonban mindig Nuozha-val álmodott. Mihelyt lehunyta szemét, fia máris megjelent előtte, és ugyanazzal a kérésével fordult hozzá rimánkodva. Nuozha életében is makacs, akaratos gyerek volt, így nem csoda, hogy halála után, szellemként sem cáfolt rá természetére, öt-hét nap elteltével még mindig kitartóan nyaggatta az anyját:
– Hosszú napok óta rimánkodom neked, de te csak nem szánod meg nyomorult fiadat. Ha továbbra sem teljesíted a kérésemet, istenuccse megkeserítem az életedet!
Yin asszony álmából felriadva nem mert szólni férjének. Titokban megbízható emberek bérelt fel, akiket a Smaragd Paraván-hegyre küldött, hogy építsék fel ott a templomot. A Nuozha szellemének szentelt templom alig több mint egy hónap múlva el is készült. Káprázatos egy épület lett, melyet fehérre meszelt magas fal vett körül, a cinóbervörös kapuszárnyakat pedig bronz kopogtatókarikák díszítették. A csodás ívű tetőn türkizszínű cserepek sorjáztak, az épületet két oldalról ciprusok sora övezte. Odabent csodás arany talpazaton, sárkány-főnix hímzéses pazar függönnyel övezve állt Nuozha szobormása, melyet két démonűző szellem vigyázott. Tódultak is a népek a szélrózsa minden irányából, mert bizony nem volt olyan ima, kérés, ami ne nyert volna meghallgatást. Füstölőt égetve áldoztak is szüntelenül, hisz jószerencse, boldogság szállt a környékbeliekre, s elkerülte őket minden katasztrófa. Így repült el egykettőre több mint egy fél esztendő.
Mindeközben a keleti kormányzó, Jiang Wenhuan megtámadta a Kóborlélek-szorost, és Dou Rong nem tudta őt legyőzni. Ezért aztán Li Jing felállította negyvenezer fős seregét a szoros védelmére, katonáit éjjel-nappal gyakorlatoztatta. Egy nap, amikor seregével épp hazafelé tartott, megpillantotta a Smaragd Paraván-hegyet, ahol öregek, fiatalok, férfiak és nők sereglettek, hogy égő füstölőkkel áldozatot mutassanak be.
– Hát ezek a népek meg mit csinálnak itt? – kérdezte embereit.
– Úgy féléve lehet, hogy valami isten bukkant fel itt, aki meghallatja az emberek imáit, áldást és békességet hoz a környékbeliekre. Tódulnak is hozzá a népek, hogy áldozatukért cserébe, teljesítse kívánságaikat – felelte az egyik katona.
– Neve is van ennek az istennek? – kérdezte Li Jing.
– Nuozha isten – jött a válasz.
Dühre gerjedt ekkor Li Jing, s elrendelte, hogy verjenek tábort, ő maga pedig lóháton felkaptatott a Smaragd Paraván-hegyre. Ott aztán utat tört magának az emberek között, mígnem megérkezett a templom bejáratához. A kapu felett csakugyan írás hirdette, hogy "Nuozha temploma". Belépve a templomba, amikor megpillantotta Nuozha élethű képmását, ekként fakadt ki:
– Ó, te kis szörnyeteg! Életedben a szüleidet sanyargattad, halálod után meg a jó népet bolondítod!
Előkapta buzogányát és ízzé-porrá zúzta Nuozha arany talpazaton álló szobrát, felborította és megrugdalta még a két démonűző szellem szobrát is, majd megparancsolta, hogy gyújtsák fel a templomot.
– Ez nem egy igazi isten! Ne áldozzatok hát neki! – mondta a hüledező, rémült emberek, akik azonban csak nem akartak távozni.
Mikor Li Jing hazatért a Chentang-szorosba, haragja még mindig nem csitult, és ekként fakadt ki asszonyának:
– Az a mihaszna kölkünk, nem elég, hogy a mi életünket oly annyiszor megkeserítette, de most meg valahogy templomot építtetett magának, és ott ámítja a népeket. – Amikor aztán Yin asszony megvallotta neki, hogy a templomot bizony ő építtette elhunyt fiuk kérésének eleget téve, Li Jing így folytatta: – Hát nem nyugszol, míg el nem távolítanak a hivatalomból?! Jól tudod te is, hogy udvarban Fei Zhong és You Hun irányítanak jószerivel mindent, akikkel semmi kapcsolatom nincs. Ha híre megy a fővárosba, hogy az irányításom alatt álló területen hamis istent imádnak, kétségkívül eltávolítanának, és akkor oda megannyi dolgos esztendő eredménye. Hogy lehettél ilyen meggondolatlan? Porig égettem a templomot, és megtiltom, hogy újból felépíttesd. Ha mégis megpróbálnád, soha nem fogom megbocsátani neked.
Azon a napon Nuozha épp nem tartózkodott a templomában. Hanem mikor visszatért, hát a csak parázsló, üszkös romjait találta annak. A két démonűző szellem zokogva fogadta, és részletesen beszámoltak neki a történtekről. Amikor Nuozha megtudta, hogy mindezt a tulajdon apja művelte, ekként fakadt ki:
– Ó, Li Jing, nem vagy már az apám, hisz csontjaimat és húsomat is visszaadtam. Mi végre pusztítottad hát el szobromat és perzselted fel templomomat, s tettél otthontalanná?
Ekként keseregve töprenkedett nagy sokáig, míg végül úgy döntött, hogy mesteréhez fordul tanácsért. Hamarosan meg is érkezett a Qianyuan-hegyre, ahol Arany Köd Legény tessékelte be a barlangba.
– Neked a templomodban kellene fogadni az áldozatokat, mit keresel hát itt? – kérdezte Legelső Szent, amikor megpillantotta Nuozha-t.
Nuozha illendőn térdet hajtott mestere előtt, majd előadta, mi járatban:
– Apámuram összezúzta szobromat, felégette templomhajlékomat. Nincs már hová mennem, nem tudom, mit tévő legyek. A tanácsodért jöttem hozzád, mester.
– Nem volt helyénvaló Li Jing cselekedete – szólt a mester. – Elvégre csontjaidat és húsodat már visszaadtad szüleidnek, így nem vagy velük vérségi kötelékben. Ha pedig ezentúl nem tudod fogadni az emberek füstölő-áldozatát, testet sem tudsz többé ölteni. Jiang Ziya azonban nem sokára alászáll a hegyről, neked pedig a segítségére kell lenned. Sürget az idő, megteszem hát érted, amit tudok. – Ezek után Arany Köd Legényhez fordulva ekként utasította: – Eredj gyorsan az Öt Lótusz-tóhoz és hozz onnét nekem két lótuszlevelet és három lótuszvirágot.
Tanítványa térült-fordult, hozta is mind a leveleket meg virágokat, és szépen mestere elé helyezte a földre. Legelső Szent letépte a virágok szirmait. A lótusz szárait háromszáz darabra vágta, ami a test háromszáz csontjának felelt meg. Amikor mindezekkel végzett közéjük helyezte az örökélet arany piruláját, majd varázspraktikával életerővel töltötte fel. Végezetül megragadta Nuozha lelkét és a virágokba meg a levelekbe gyömöszölte, s így kiáltott:
– Mire vársz még, Nuozha, hisz már emberré lettél?!
Ebben a pillanatban szörnyű robaj közepette egy fiúgyermek pattant elő. Élénk vörösek voltak az ajkai, szép világos az orcája, ragyogók a szemei. A lótuszból testet öltött hús-vér Nuozha volt az, aki menten a földre vetve magát, leborulva hálálkodott mesterének.
– Szörnyűséget művelt Li Jing azzal, hogy elpusztította szobrodat – mondta Legelső Szent együtt érzőn.
– Nem is tudok neki ezért megbocsátani – fortyant fel haragosan Nuozha. – Bosszút fogok állni, és elégtételt veszek.
– Gyere csak velem az őszibarackligetbe – mondta neki Legelső Szent.
Ott aztán átnyújtott neki egy lánghegyű lándzsát, amelynek kiokosította a használatára. Nem telt bele sok idő, Nuozha máris mesterien forgatta és készen állt, hogy a hegyről leereszkedve bosszút vegyen Li Jingen.
– A lándzsán kívül neked adom a Szél-tűz Kerekeket is. Elég csak rájuk lépned, szélsebesen elrepítenek bárhová – mondta mestere, majd párducbőrtarisznyájából előhúzta még a Világűr Karikáját, az Eget Fölkavaró Damasztot és egy aranytéglát. – Na, most már készen állsz.
Nuozha leborulva, fejét a földhöz koppintva hálálkodott mesterének, majd fellépett a tüzes kerekekre, megmarkolta lánghegyű lándzsáját, és útnak indult a szoros felé.
– Li Jing, bújj elő, hadd lássalak! – kiáltotta hangosan, amikor megérkezett a Chentang-szorosba.
Az őrség sietett is be a palotába és jelentették Li Jingnek:
– Parancsnok, odakint van a harmadik úrfi, Nuozha. Valami tüzes kerekeken tapodva érkezett, lánghegyű lándzsát ráz a kezében és a te nevedet üvöltözi egyfolytában, hogy látni akar.
– Ó, az az átkozott kölyök! – fortyant fel Li Jing – Hogy a csudába támadt életre?
Ekkor egy újabb őr toppant be mondván:
– Parancsnok, kérlek, gyere gyorsan, mert az úrfi akár emberélet árán is, de mindjárt be fog törni.
– Még ilyet! – dühöngött Li Jing, azzal felmarkolta festett nyelű alabárdját, felpattant lova nyergébe és kiviharzott. A palota előtt aztán, meg is pillantotta Nuozha-t, aki csakugyan tüzes kereken állva rázta lánghegyű lándzsáját. Egészen másmilyennek tetszett, mint amilyennek Li Jing ismerte még életében. Ekként kiáltott rá: – Te megveszekedett bestia! Előző életedben sem volt semmi örömünk benned. Halálod után, szellemként is csak a gond volt veled. Most újjászületve még mindig csak háborgatni akarsz?
– Elég legyen, Li Jing! – rikoltotta Nuozha. – Csontjaimat és húsomat visszaadtam nektek, nem voltunk egymással vérségi kötelékben. Miért törted hát össze a Smaragd Paraván-hegyen álló templomomban a szobromat és perzselted fel még a templomot is? Gaztettedért ma elégtételt veszek.
Azzal lándzsáját egyenesen Li Jing arcának szegezve előrerontott, aki azonban alabárdjával hárította a támadását, és lovával oldalra kirúgva visszatámadt. Nuozha azonban fáradhatatlanul állta a sarat, nem lankadt egy cseppet sem. Már vagy négyszer-ötször is összecsaptak, amikor Li Jing fáradni kezdett, egész teste verítékben úszott. Jobbnak látta, ha meghátrál, és délkeleti irányba menekülőre fogta.
– Li Jing, még nem végeztem veled! Majd akkor lesz vége, ha megöltelek! – üvöltötte utána Nuozha, és azonmód üldözőbe vette.
Nuozha a Szél-Tűz Kerekeken jóval gyorsabban haladt, mint Li Jing lova nyergében, így aztán egykettőre beérte őt. Li Jing ekkor lepattant a nyeregből, és a földelem varázslattal nyert újabb egérutat magának.
– Aha, a jó öreg taoista hókuszpókusz az öt elemmel! – Ne gondold, hogy ezzel megléphetsz előlem! – nevetett Nuozha, és a tüzes kerekeken szélsebesen száguldva folytatta tovább Li Jing üldözését.
Li Jing pedig ekként morfondírozott magában: "Hamaros utolér és végez velem a lándzsájával. Mi tévő legyek most?"
Miközben kétségbeesetten nézte, ahogy Nuozha egyre közelebb ér hozzá, egyszer csak valami énekhang ütötte meg a fülét:
Tiszta vizű tóban fürdik a fénylő hold,
virágzó barackfák s zöld fűzek a partján.
Ily gyönyörű látvány tán még sohasem volt,
Lám, felhő-fogatom már az égen vár rám.
Egy taoista tanonc énekelgetett, akiben Li Jing azonmód felismerte másodszülött fiát, Muzha-t, aki a Kilenc Palota-hegyi Fehér Daru-barlang Széles Erényű halhatatlanának tanítványa volt. Amikor Muzha és észrevette Li Jinget, így kiáltott!
– Apámuram, én vagyok az a fiad!
Már épp illendőn üdvözölte volna apját, amikor a fellegek közül lecsapott Nuozha. Fivére, Muzha azonnal elébe állva feltartóztatta, és ekként förmedt rá:
– Lassan a testtel, hékás! Főbenjáró bűnt követnél el azzal, ha megölnéd apánkat. Meghagyom az életed, ha most azonnal távozol.
– Hát te meg kicsoda vagy, hogy így szájalsz velem? – szegezte neki a kérdést Nuozha.
– Nem ismersz még, de én bizony a második bátyád, Muzha vagyok!
– Második bátyám – szólt Nuozha –, nem ismered a kettőnk dolgának részleteit. No, hadd meséljem el neked. – Azzal töviről-hegyire mindenről beszámolt, majd azt kérdezte: – Mondd csak hát, melyikünknek van igaza?
– Badarság! – kiáltotta Muzha – Nem volt még olyan széles e világon, hogy ne a szülőknek lett volna igazuk.
– Csakhogy én visszaadtam neki csontjaimat és húsomat, így nem maradt köztünk többé semmi rokoni kapcsolat – replikázott Nuozha. Muzha ekkor dühödten nekirontott kardjával, amit Nuozha lándzsájával hárított, és így folytatta: – Muzha, nem volt köztünk semmi gyűlölség. Eressz hát utamra, hadd vegyek bosszút Li Jingen!
– Átkozott gazember! – fortyogott Muzha. – Hogy vetemedhetsz ilyen gyalázatra?
– Ez a dolog már elrendeltetett. Ő kereste magának a bajt – válaszolta Nuozha, majd újból összecsaptak fegyvereikkel.
Az ádáz küzdelmük során Nuozha mindvégig szemmel tartotta Li Jinget, attól tartva, hogy netán még kereket old. Amikor egyszer félreütötte Muzha kardját, gyorsan előkapta az aranytéglát és jó erősen hozzá vágta. Az aranytégla úgy mellkason csapta Muzha-t, hogy az menten elterült a földön. Több se kellett Nuozha-nak, menten felpattant tüzes kerekeire, és Li Jingre vetette magát. Li Jing azonban megpördült és menekülőre fogta.
– Akár egy tengeri szigetre is elmenekülhetsz, akkor is rád találok és a fejedet veszem – üvöltötte utána Nuozha.
Li Jing rohant, ahogy csak bírt, de ötlete sem volt, merre, hol lehetne biztonságban. Nagy sokáig menekült mint az űzött vad, míg végül egészen kimerült. Kilátástalan helyzetében ekként kesergett:
– Elég már, Elég! Vajon miféle szörnyű bűnt követhettem el előző életemben, hogy mostani létemben kudarcot vallottam a halhatatlanná válásban, és egy ilyen gonosz gyermeket nemzettem? Legjobb lesz, ha most azonnal végzek magammal, hogy ne tudjon Nuozha megszégyeníteni.
Már épp nyúlt volna fegyveréért, amikor egyszer csak valaki ekként szólt hozzá:
– Li tábornok, meg ne tedd! Jövök már.
Ezután pedig a következő dal hangzott fel:
Könnyű szellő borzol tóparti füzeket,
vízen kergetőzik a sok virágszirom.
Ha kérdeznéd tőlem, otthonom hol lehet?
Tudd, a felhők között rejtezkedve lakom.
Nem más énekelt, mint az Öt Sárkány-hegyi Fellegek-barlang Pallérozottságon Kívülálló Mennyei Atyamestere, aki kezében légycsapójával közelgett Li Jing felé.
– Mentsd meg az életemet, mester! – könyörgött neki, mihelyt felismerte.
– Menj a barlangomba – mondta neki a mester –, én majd itt bevárom az üldöződet.
Nem is kellett sokat várnia, Nuozha tüzes kerekein, kezében lándzsáját rázva hamarost meg is érkezett. Látott ugyan ott a hegy tetején egy taoistát álldogálni, de Li Jingnek nem lelte nyomát sem.
– Hallod-e, te taoista – kurjantott oda neki –, nem láttál errefelé egy amolyan katonaforma embert?
– Ha Li Jing parancsnokra gondolsz – szólt a mester –, nos ő épp az imént ment a barlangomba. Mit dolgod vele?
– Ő bizony az ellenségem – válaszolta Nuozha. – Jól teszed, ha mindjárt kiadod nekem. Mert hát veled nincs énnekem semmi gondom, de ha segítesz Li Jingnek, megkóstolhatod helyettem a lándzsámat.
– S ugyan ki volnál te, hogy itt nagy kevélyen fenyegetni mersz engem? – kérdezte a mester.
Nuozha-nak fogalma sem volt, hogy kicsoda a taoista, így aztán nagy fölényeskedve mutatkozott be:
– Én bizony a Qianyuan-hegy Aranyfény-barlangjának Legelső Szentjének tanítványa, Nuozha vagyok. Ne hepciáskodj hát velem!
– Nem hallottam, hogy Legelső Szentnek lenne bármiféle Nuozha nevű tanítványa – mondta a mester. – Eridj hát máshova bajt keverni! Ha nem tágítasz, bezárlak az őszibarack-ligetembe, ahol aztán három évre fellógatlak az egyik fára, de még háromszáz botütést is kaphatsz.
No hiszen, Nuozha-nak sem kellett, több megmarkolta erősen lándzsáját, és neki rontott a mennyei mesternek. A mester azonban sarkon fordult és maga is nekiiramodott, hogy a barlangjába meneküljön. Amikor hátrapillantott, s látta, hogy Nuozha a nyomában van, köntöse ujjából előhúzott valamit, majd varázsigét mormolva a magasba dobta. Ebben a pillanatban heves szélvihar kerekedett, felverte a port, és olyan sűrű felhőt kavart, hogy Nuozha bizony az orráig sem látott. Mire magához tért, a nyakán egy arany karika szorult, de két csuklóját és két bokáját is aranykarikák verték béklyóba olyan szorosan, hogy moccanni sem bírt.
– Bitang egy kis kópé vagy te, hallod-e! – mondta neki a mennyei mester, majd bátyját, Jinzha-t ekként utasította: – Hozz csak nekem egy vesszőt! – Amikor azt Jinzha teljesítette mestere kívánságát, az újabb parancsot adott neki: – Vesszőzd csak meg helyettem is!
Jinzha engedelmesen ütlegelni kezdte Nuozha-t, amíg mestere végül így szólt:
– No, elég is lesz – azzal mindketten bementek a barlangban.
A barlang előtt lebéklyózott Nuozha ekként fogadkozott magában: "Akkor is el fogom kapni Li Jinget. Akár kékre-zöldre is verhetnek, akkor sem tudnak eltántorítani."
Ám akárhogyan erőlködött, csikorgatta a fogait, nem ment vele semmire. Látja ám egyszer, hogy mestere, Legelső Szent közeledik. Történt ugyanis, hogy mestere ismerve Nuozha heves vérmérsékletét, számított valami ilyesmire, és jobbnak látta, ha utánamegy.
– Mester, mester – kiáltozott Nuozha –, szabadíts ki innen!
Legelső Szent azonban ügyet sem vetett rá, csak ment egyenesen a barlangba. Odabent aztán, amikor Fehér Felhő Legény jelentette jöttét a mennyei atyamesternek, az rögvest elésietett, illőképpen üdvözölte, majd nevetve így szólott:
– Épp megleckéztettem a tanítványodat.
Miután mindketten helyet foglaltak, Legelső Szent azt mondta:
– Pontosan tudom, hogy tanítványom milyen lobbanékony természetű. Épp azért küldtem, hogy csiszoljon egy keveset. Bocsásd meg, ha terhedre volt és háborgatott.
– Hozd csak be azt a Nuozha-t! – szólt a mennyei atyamester Jinzha-nak.
Jinzha kisietett a barlangból és így szólt öccséhez:
– A mesterem hivat, látni kíván téged.
– Vak vagy tán? – fortyant fel Nuozha? – Hát nem látod, mit művelt velem a drágalátós mestered? Moccanni sem bírok, hogy a pokolba mehetnék?
– Hunyd csak le a szemed, és máris szabad vagy – mondta vigyorogva Jinzha.
Nuozha becsukta a szemeit, Jinzha pedig levette róla a bűbáj feliratot, az aranyperecek pedig menten kiengedtek, s azzal el is tűntek a semmibe. Csóválta Nuozha erősen a fejét:
– Remek móka volt, mondhatom! Épp eleget szenvedtem ma már, menjük hát a mesteredhez, oszt tudjam meg végre, mit akar tőlem!
Mikor aztán együtt bementek a barlangba, Legelső Szent így szólt Nuozha-hoz:
– Jer ide, és borulj le bácsikád előtt!
Nuozha kényszeredetten leborult a mennyei atyamester előtt.
– Köszönöm a verést – mondta, majd Legelső Szentet is leborulva üdvözölte.
Ezt követően Legelső Szent előszólította Li Jinget, és amikor leborult előtte, így szólt hozzá:
– Amit tettél a Smaragd Paraván-hegyen, szűklátókörűségre vall, ráadásul ellenségeskedést szült apa és fia között.
Nuozha mindeközben egyre csak fortyogott dühében, s szíve szerint máris végzett volna Li Jinggel. A két halhatatlan pontosan tudta, mi jár Nuozha fejében.
– Mostantól kezdve ne legyen több gyűlölködés köztetek – utasította őket Legelső Szent, majd útjára bocsátotta a parancsnokot.
Amikor Li Jing távozott, Nuozha ökölbe szorított kézzel, gyilkos dühvel nézett utána, de megmukkanni sem mert. Legelső Szent csak mosolygott magában, majd így szólt:
– Nuozha, te is elmehetsz. Menj vissza a barlangomba, és őrizd, amíg meg nem érkezem. Mi még játszunk egy parti sakkot, de nem sokára én is megyek.
Nuozha mihelyt a barlangon kívül volt, máris tüzes kerekeire pattant, s Li Jing nyomába vetette magát. Nagy sokáig kereste-kutatta mindenfelé, mire végre megpillantotta a föld elem varázslattal menekülő Li Jinget.
– Li Jing, kíméld magad, jövök már! – kiáltotta neki.
Li Jing amikor észrevette az őt üldöző Nuozha-t, ekként kesergett:
– Ó, az a taoista a bolondját járatta velem. Még hogy menjek én elsőnek, aztán meg a nyakamra küldte ez a kis fenevadat. Nincs sok időm, mi tévő legyek?
Miközben lélekszakadva egyre csak futott-menekült, egyszer csak az egyik hegy tetején megpillantott egy taoistát, aki egy fenyő alatt, egy sziklának támaszkodva üldögélt.
– Csak nem Li Jinghez van szerencsém? – kérdezte a taoista.
– De igen, én vagyok az – bólogatott Li Jing.
– És miért menekülsz ily észvesztve? – kérdezte a taoista.
– A fiam, Nuozha üldöz. Mester, mentsd meg az életem!
No, akkor kapaszkodj fel ide hozzám, és állj mögém – mondta a taoista. – Majd én ellátom a baját.
Li Jing felkaptatott a hegy tetejére, és leroskadt a taoista mögött, hogy kifújja magát. Látja egyszer, Nuozha tüzes kerekein a hegy lábához ér.
– Ne hidd, hogy megint kicsúszhatsz a markomból – nevetett fel Nuozha, amikor megpillantotta a hegy tetején Li Jinget, azzal tüzes kerekein nekilódult a hegynek,
– Miért kergeted ezt az embert, Nuozha? – kérdezte tőle a taoista. Amikor aztán Nuozha töviről-hegyire beszámolt kettejük történetéről, a taoista így szólt: – Nos, ha az imént mesterednek megfogadtad, hogy nem fogod Li Jinget tovább üldözni, miért szeged meg hát ígéreted?
– Nem a te dolgod – förmedt rá Nuozha. – Ha addig élek is, elkapom őt. Forr bennem a gyűlölet.
– Hm, ha csakugyan ragaszkodsz hozzá… – mondta a taoista, majd Li Jinghez fordulva így folytatta: – Küzdj meg vele, én meg majd nézem.
– Mester, határtalan ereje van ennek a kis átokfajzatnak, esélyem sincs legyőzni őt – magyarázta rémülten Li Jing.
A taoista azonban talpra segítette, s bátorítón hátba veregette:
– Küzdj csak meg vele! Mindvégig itt leszek, ne aggodalmaskodj hát!
Mit volt, mit tenni, Li Jing nekicihelődött, kézbe vette festett nyelű alabárdját, és azonmód támadásba lendült. Nuozha azonban lánghegyű lándzsájával könnyedén hárította. Apa és fia vagy jó félszázszor csaphattak össze ott a hegycsúcson, míg végül Nuozha fáradni látszott: egész teste és arca verejtékben úszott. Nem tudta mire vélni a dolgot, s ekként morfondírozott magában: "Li Jing korábban sehogyan sem bírt velem. Azóta van fölényben, amióta a taoista hátba veregette. Legjobb lesz hát, ha először a taoistával végzek, utána Li Jinget is könnyű szerrel el tudom intézni."
Megpördült hát, s lándzsáját előre szegezve egyenest a taoistára rontott. A taoista viszont csak ásított egyet, s hatalmasra nyitott szájából egy hófehér lótuszvirág került elő, amelyen fennakadt Nuozha lándzsája.
– Te kis gazfickó – szólt ekkor a taoista –, hát nem úgy volt, hogy apáddal akarsz megküzdeni. Velem ugyan mi bajod, amiért lándzsával támadsz rám? Ha nem lett volna a fehér lótuszvirágom, már bevégeztem volna.
– Korábban Li Jingnek esélye sem volt, hogy felém kerekedjen – kezdte magyarázni Nuozha –, ám amióta hátba paskoltad, alig bírok vele. Nyilván valami ördögi varázslattal segíted őt. Ezért fogok hát előbb veled végezni.
– Na, akkor hadd lássam, te kis gazember! – biztatta a taoista.
Nuozha-nak sem kellett több, dühödten pörgetve lándzsáját, ismét a taoista fejére támadt. A taoista azonban oldalra szökkent és köpenye ujját az ég felé emelte. Ebben a pillanatban az égen színpompás felhők gyűltek, bíbor füst örvénylett, amiből egyszer csak egy mívesen készített pagoda hullt alá, s akár egy kosár csapdába ejtette Nuozha-t. A taoista ekkor mindkét kezével a pagoda tetejére csapott, mire annak belsejében lángok csaptak fel.
– Kegyelmezz nekem! – sikította Nuozha, mikor odabent a tűz perzselni kezdte.
– Megbékülsz már végre apáddal? – kérdezte odakintről a taoista.
– Meg, meg – fogadkozott Nuozha a nagy visítozása közben.
– Nos, ha csakugyan megbékülsz apáddal, megkegyelmezek neked – mondta engedékeny hangon a taoista, s leemelte róla a pagodát.
Nuozha nagy hamarjában végigvizsgálta egész testét, de nyomát sem találta égésnek. "Különös – morfondírozott magában. – Ez megint valami ördögi varázspraktika lehetett."
– Nuozha – szólt a taoista –, ha megbékéltél apáddal, nosza, borulj le előtte.
A taoista látván, hogy Nuozha-nak sehogyan sem akaródzik leborulnia, újból befűtött a pagodába. Nuozha pedig kénytelen-kelletlen, fogvicsorgatva leborult apja előtt, és homlokát a földhöz koppintotta.
– Szólítsd őt apámuramnak! – utasította ismét a taoista. Amikor Nuozha ismét megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó szóra nyitni a száját, ekként fenyegette meg: – Ha nem szólítod őt apámuramnak, már raklak is vissza pörkölődni a pagodába.
– Apámuram, jól tudom, hibáztam – sziszegte kényszeredetten Nuozha. Szívében azonban még mindig nem csillapult a harag, s magában ekként morgolódott: "Li Jing, várd csak ki, míg elkotródik ez a taoista!"
A taoista ekkor felszólította a parancsnokot is, hogy térdeljen le elé, majd így szólt:
– Neked adom ezt az arany pagodát, és megtanítalak használatának fortélyéra is. Ha Nuozha fiad a jövőben bármikor engedetlenkedne, ezzel megzabolázhatod. – Ezt követően pedig a savanyú képet vágó Nuozha-hoz fordult: – Nuozha, mostantól éljetek békességben egymással. Egy szép napon mindketten egyazon udvarban fogtok miniszterként szolgálni. Segítsd a bölcs uralkodót trónra lépni, és felejts el minden rosszat, ami kettőtök között esett. Menj hát!
Nuozha ezt követően engedelmesen távozott és visszatért a Qianyuan-hegyre. Amikor fia távozott, Li Jing ismét térdre ereszkedve így szólt:
– Mester, voltál oly kegyes, hogy megszabadítottál az elvetemült fiam jelentette veszélytől. Szabadna tudnom becses neved, s eltárulnád, melyik hegyen, melyik barlangban élsz?
Égő Lámpás mester vagyok az Isteni Keselyű-hegy Első Eszmélés-barlangjából. Meglehet, elbuktál a halhatatlanná válás útján, ám vagyont és rangot szereztél magadnak az emberek között. Mostanra az erkölcstelen Zhou király romlásba döntötte az égalattit, ne szolgáld hát őt tovább helyőrségparancsnokként. Vonulj el a hegyek közé, s remeteként hagyd magad mögött a világi hírnevet és a földi javakat. Ha pedig majd Wu király sereget állítván megtámadja Zhou királyt, gyere elő, fedd fel igazi képességeidet, és teljesítsd be küldetésed.
Li Jing leborulva köszönt el a mestertől, majd visszatért a Chentang-szorosba. Feladta hivatalát, és elvonult a hegyek közé, hogy remeteként éljen.
Tudni kell még, hogy Égő Lámpás mestert valójában Legelső Szent kérte meg, hogy zabolázza meg Nuozha természetét, és teremtsen békességet apa és fia között.
Ha még nem tudnátok, hogy a továbbiakban miként folytatódik a történet, olvassátok el a következő fejezetet!
Tokaji Zsolt
Tokaji Zsolt (1971–) műfordító a klasszikus kínai nyelvű szépirodalmi, filozófiai és egyéb tárgyú klasszikus kínai nyelvű művek szakavatott tolmácsolója. Közel harminc éve, rendszeresen jelennek meg fordításai. Fordítói tevékenysége mellett a Károli Gáspár Református Egyetem kínai szakának oktatója, ahol többek között klasszikus kínai nyelvet, kínai irodalmat, filozófiát és kínai mitológiát tanít.
#olvasskínait
A KKK BLOG-on megjelent blogbejegyzések a feltüntetett Szerzők szellemi tulajdonát képezik, eredetiségükért és tartalmukért az adott Szerző felel, és nem minden esetben tükrözik a Kortárs Kínai Könyvklub véleményét. Felhasználásuk kizárólag a Szerző és a KKK BLOG megjelölésével engedélyezett.