RÉSZLET AZ ISTENEK BIRTOKBA HELYEZÉSE CÍMŰ

MING-KORI REGÉNYBŐL 1.

Fordító: Tokaji Zsolt

12. fejezet

A Chentang-szorosban világra születik Nuozha

A Chentang-szorosnál szolgált Li Jing helyőrségparancsnok. Már kora fiatalságától a halhatatlanság titkát kutatta, így hát elszegődött a nyugati Kunlun-hegyen élő taoista mesterhez, Veszedelemtől Megszabadítóhoz. Elsajátította az öt elemen keresztül menekülés művészetét, vagyis a láthatatlanná válást. Ám mivel a halhatatlanság elérése túl kemény diónak bizonyult számára, mestere leküldte a hegyről, hogy a Shang-ház utolsó uralkodójának, Zhou királynak legyen a segítségére. Helyőrségparancsnokként aztán nagy megbecsülésnek és jólétnek örvendett az emberek világában.

Felesége, Yin asszony két fiúgyermeket szült neki. Az idősebbiket Jinzha-nak, a kisebbiket Muzha-nak nevezték. Yin asszony később megint várandós lett, s már három és fél esztendő is eltelt, de még mindig nem szült meg. Li Jinget emiatt állandó bánat és aggódás gyötörte. Egy nap aztán rábökött felesége hasára és imígyen szólott:

– Már több mint három éve hordod, de még mindig nem jött világra. Bizonyos, hogy ez valami gonosz démon vagy szörnyeteg.

– Csakugyan nem jó előjel ez a várandósság – nyugtalankodott az asszony is. – Éjjel-nappal emésztem is magam miatta.

Li Jinget pedig a hallottak még jobban lelombozták. Éjjel, a harmadik őrségváltáskor az asszony már az igazak álmát aludta, mikor álmában egy taoista barát toppant be hálószobájába. Haját páros csigafonatba hordta, testét taoista köpönyegbe burkolta.

– Taoista létedre elég modortalan vagy! Hogy képzeled, hogy csak így beronthatsz hálószobámba? Ó, mily utálatos! – korholta az asszony. A taoista viszont csak ennyit mondott:

– Gyorsan, vedd csak el pompás fiacskádat!

Azzal még mielőtt az asszony bármit is szólhatott volna karjai közé tuszkolt valamit. Ekkor felriadt, egész teste verejtékben úszott. Hamar fölrázta férjét is, és beszámolt róla, mi történt vele álmában. Mikor a történetet befejezte, erős fájdalom nyilallt hasába. Férje tüstént kipattant az ágyból, és az előcsarnokban ülve ekként morfondírozott: "Három és fél esztendei terhesség után ma éjjel végre vajúdni kezdett. De ki tudja mi lesz ebből?" Miközben ilyeténképpen töprenkedett két szolgálólány sietett hozzá és a következőket jelentették:

– Ó, jaj, gazdánk, feleséged egy szörnyet szült!

Li Jing hallván ezt, kezében drágamívű kardjával beviharzott felesége szobájába. A szobát vörös köd borította, és különös illat lengte be. A padlón, mint valami kocsikerék, egy húslabda görgött. Li Jing rémültében rögvest szét akarta szelni a húslabdát. Ám mikor nagyot csapva lesújtott rá, a kettémetszett húslabdából egy fiúcska pattant ki vörös fénybe borítva a szobát. Fehér, gyönyörű orcája volt, jobb csuklóján aranykarperecet viselt, derekát vörös selyemszalag övezte, szemei pedig arany fénnyel ragyogtak.

Napvilágra jött hát eme isteni lény a Chentang-szorosban. Aranykarperece a Világmindenség Karikája, a vörös selyemszalag pedig a Mennyet Fölkavaró Damaszt volt. E két holmi a Qianyuan-hegyen lévő Aranyfény-barlang kincse volt.

No, de lássuk csak! Li Jing szétvágta a húslabdát, és abból egy fiúcska pattant ki. Li Jing legnagyobb megdöbbenésére a fiúcska karjaiba vetette magát. Oly elbűvölő gyermek volt, hogy Li Jing nem tudta többé démonnak tartani és végezni vele. Bevitte inkább feleségéhez megmutatni, aki gyöngéden vette ölébe. S mindketten igen-igen boldogok voltak.

Másnap eljöttek a hivatalnoktársak gratulálni harmadik fia születéséhez. Miután a vendégek távoztak Li Jing egy váratlan hírt kapott, miszerint egy taoista szeretne vele találkozni, aki odakint várakozik. Li Jing azonmód behivatta, és a legnagyobb tisztelettel a díszhelyre ültette.

– Mester, mely szent hegyről, barlangból érkeztél, s mi végett fáradtál el hozzám? – kérdezte tőle.

– A Qianyuan-hegy Aranyfény-barlangjának Legelső Szentje vagyok. Hallottam, hogy fiad született, eljöttem hát gratulálni. Megengednéd, hogy vessek egy pillantást a gyermekre?

Li Jing hallván a taoista kérését, a szolgálólánnyal behozatta a kicsit. Majd miután a taoista ölbe vette a gyermeket, tüzetesen szemügyre vette, és azt kérdezte:

– Mely órában született a fiú?

– A bivaly órájában – válaszolta Li Jing.

– Ez bizony nagyon rossz – mondta a taoista.

– Ez azt jelenti, hogy nem marad életben? – kérdezte Li Jing.

– Nem, dehogyis – mondta a taoista – de ha a bivaly órájában született, ez a gyermek bizony ezerhétszázszor ítéltetik majd halálra. Nevet, adtál-e már neki?

– Még nem.

– Megengednéd, hogy esetleg én adjak nevet neki, és tanítványommá fogadjam? – kérdezte a taoista.

– Boldoggá tennél, ha te lennél a mestere – válaszolta Li Jing.

– Tábornok, hány fiad van már?

– Három. A legidősebbet Jinzha-nak hívják, az Öt Sárkány-hegyi Fellegek-barlang Pallérozottságon Kívülálló Mennyei Atyamesterének tanítványa. A középső fiamat Muzha-nak hívják, aki a Kilenc Palota-hegyi Fehér Daru-barlang Széles Erényű halhatatlanának tanítványa. Ha tanítványoddá szeretnéd fogadni ezt a fiamat, kérlek mester, adj neki nevet, hogy valóban mestereként tisztelhessen téged.

– Legyen hát harmadik fiúgyermeked neve: Nuozha – mondta a taoista.

– Fölöttébb nagy megtisztelés tőled, hogy nevet adtál gyermekemnek, nem is tudok elég hálás lenni érte – mondta Li Jing. Majd fölszólította szolgáit, készítsenek böjtös ételeket, de a taoista így szólt:

– Ugyan, nincs erre semmi szükség. Teendőim szólítanak, vissza kell térnem a hegyekbe.

Li Jing kikísérte őt a palotából, és miután elbúcsúztak egymástól, a taoista egyszeriben eltűnt.

Nos, ott folytatjuk, hogy Li Jingnek épp semmi dolga nem akadt a szorosban, mikor egyszer csak arról értesült, hogy négyszáz fejedelem lázadt föl az égalattiban. Tüstént parancsot adott a szoros védelmére, jól kiképzett hadseregével pedig a kulcsfontosságú Vadló-hágó megerősítését és védelmét biztosította

Teltek a napok, múltak az éjszakák, a telekre nyarak jöttek, és észrevétlen szállt el hét esztendő. Nuozha épp hét esztendős volt ekkor, termete pedig hat láb magas. Az ötödik hónap táján rekkenő hőség tombolt. S merthogy a rebellis keleti Jiang Wenhuan herceg ádáz harcokat vívott Dou Ronggal a Youhun-szorosban, Li Jing minden áldott nap gyakorlatoztatta hadseregét, és okította harcosait.

No de, térjünk vissza Nuozha-hoz, aki a nagy forróság miatt igen-igen aggódott, meglátogatta hát édesanyját, és ezzel a kéréssel fordult hozzá:

– Szeretnék kimenni játszani a szorosba. Elengedsz anyácskám?

Yin asszony mélységesen szerette fiát, így válaszolt hát:

– Kisfiam, ha ki akarsz menni a szorosba játszani, kérj meg egy testőrt, hogy kísérjen el. De aztán ne szeleskedj, és siess haza még mielőtt jó atyád hazatérne!

Nuozha megígérte, és egy testőrrel felkerekedett a szoroshoz. Még alig több mint egy mérföldet tettek meg, de a hőségtől egyre nehezebb lett a gyaloglás. Nuozha arcán patakzott a verejték, így szólt hát a testőrhöz:

– Nézd csak meg amott azokat a fákat, nem hűsölnénk egyet alattuk?

A testőr úgy találta, hogy a zöld fűzligetben a déli szellő igen kellemesen enyhít a hőségen, hamarjában visszatért, és közölte Nuozha-val:

– Igazad volt úrfi, amott a fűzek árnyában kellemesen hűvös van, szusszanjunk hát egy keveset!

Nuozha hallván ezt nagyon felvidult, és egyenest a fák közé sietett, megoldotta köpenye övét, lecsupaszította mellét, és önfeledten szórakozott. Látja ám egyszeriben, hogy amott tiszta hullámfodrok kergetőznek, hömpölyög a zöld víz, hintáznak, lengenek a két part fűzfái, és a part mentén az össze-vissza köveken csobban, loccsan a víz. Nuozha fölállt és a folyópartra sétált.

– Épp csak kiértünk a szorosból, de ebben a kutya melegben egész testem egy merő veríték. Föllépnék oda az egyik köre, hogy megmosakodjam.

– Légy nagyon óvatos úrfi – intette a testőr –, atyád előtt kell hazaérnünk!

– Te csak ne aggódj – nyugtatta meg Nuozha, majd kibújt ruháiból, és kitelepedett az egyik sziklára. Hét láb hosszú Mennyet Fölkavaró Damasztját a vízbe mártotta, és azzal mosta le magát. Nem is sejtette, hogy a folyó, melyben enyhülést talált, bizony a Kilenc Kanyar folyó, amely egyenest a Keleti tengerbe torkollik. Nuozha mikor csodálatos kincsét vizébe mártotta, az vörösre színezte az egész folyót, mikor kicsavarta, a folyó örvényeket vetett, s amikor kirázta, Ég és Föld beleremegett. Nuozha fürdőzésétől bizony alapjaiban rengett meg a Kristálypalota.

Nem is szólnék többet Nuozha fürdőzéséről, inkább mesélek arról, hogy Ao Guang, a Keleti tenger sárkánykirálya épp a Kristálypalotában trónolt, mikor arra lett figyelmes, hogy palotája rettenetes robajjal rázkódik. Nagy sietve behívatta balján és jobbján álló tanácsadóit, s azt kérdezte tőlük:

– A földnek most nem kellene remegni, mitől rázkódik hát a palotám?

Azonmód megparancsolta Li Gennek, az egyik tengercirkáló jaksa démonnak, hogy a tengertorokban járjon a végére, miféle szörnyeteg műveli ezt. A jaksa kiért a Kilenc Kanyar folyóhoz, s mihelyt kikukkantott, látja ám, hogy az egész víz vörös, s valami kölyök dörgöli magát a vízbe mártott vörös kendővel. Nosza, szétválasztotta a vizet, és nagyhangon Nuozha-ra förmedt:

– Hallod-e te kölyök? Miféle ördöngösséget művelsz te ottan, hogy a folyó vizét veresre színezted, a palotánk meg egyre rázkódik?

Megfordult Nuozha, s a folyó medrében megpillantotta a szörnyet, kinek pofázmánya oly kék volt, akár az indigó, haja cinóber vörös, nagy tepsi szájából agyarak meredtek elő, kezében meg egy hatalmas szekercét szorongatott.

– Hát te meg miféle jószág vagy? Hogy merészelsz így szájalni velem? – kérdezte Nuozha.

– Én őfelsége, a sárkánykirály tengercirkáló jaksája vagyok. Hogy merészelsz hát jószágnak nevezni? – dühöngött a jaksa, majd a vizet széthasítva, kipattant a partra, és szekercéjét a magasban lóbálva menten le akarta csapni Nuozha fejét.

Nuozha mezítelen ácsorgott ott, de amikor látta, hogy a fene jaksa mily bőszen közeleg, félreugrott, a jobb karjáról pedig a Világmindenség aranykarperece lecsúszott és a levegőégbe emelkedett. S merthogy ezt a becses kincset eredetileg a Kunlun-hegyen lévő Jáde Űr Palotában adományozták a Fölséges Legelső Szent hallhatatlannak az Aranyfény barlang megoltalmazására, a jaksák sehogyan sem bírhattak vele. Egyenest a jaksa fejére csapódott, és kiloccsantotta agyvelejét, az pedig döglötten terült el a földön.

– A fenébe! Összemocskoltad a karperecem – hahotázott Nuozha. Majd visszatelepedett a sziklakőre, és lemosta karikáját. A Kristálypalotát viszont a két kincs együttesen támasztott rengése szinte teljesen lerombolta. Ao Guang sárkánykirály pedig igen-igen megrettent:

– A jaksa, akit kiküldtem még nem tért vissza. Mégis minő átkozott veszedelem történik odakint?

Miközben ezeket mondta, sárkánykatonák toppantak be és a következőket jelentették:

– Felség, Li Gen jaksát, megölte egy kölyök a szárazföldön.

– De hiszen Li Gent a Varázsköd Teremben iktatták be hivatalába, ki merészelte hát életét kioltani? – hüledezett a sárkánykirály, majd parancsot adott: – A seregemet máris! Magam megyek oda, látnom kell, kiféle-miféle fickóval van dolgunk.

Még be sem fejezte, mikor fia, Ao Bing, a harmadik herceg bukkant fel:

– Királyatyám, mire föl ez a nagy dühöngésed?

Ao Guang pedig előadta Li Gen halálának történetét, mire a herceg így szólt:

– Nyugodj meg királyatyám, majd én elmegyek, és elhozom őt neked.

Fölsorakoztatta a sárkányharcosokból álló seregét, fölpattant a vizet szelő szörnyének hátára, megmarkolta festett nyelű alabárdját és kiviharzott a Kristálypalotából. A vizeket szétválasztva vágott utat magának. Hegynyi hullámok támadtak, melyek sok láb magasan tomboltak, s bömbölve ostromolták a partot. Nuozha talpra szökkenve szemlélte a hirtelen támadt hullámverést.

– Böhöm nagy árvíz! – mondta, s egyszeriben látja ám, hogy a hullámok köziből előbukkan valami tengeri állat, melynek a hátán egy harcos feszít, tetőtől-talpig páncélban, kezében pedig egy alabárdot szorongatva ekképpen ordítozik:

– Ki ölte meg tengercirkáló jaksánkat?

– Én voltam – felelte Nuozha.

Ao Bing végigmérte, majd azt kérdezte:

– Hát te meg ki fia-borja vagy?

– Én biz a Chentang-szoros béli Li Jing harmad szülött fia, Nuozha volnék. Apámuram pedig ehelyütt őrparancsnok. Én csupán a hőség elől enyhülést keresve mosakodtam itten. Nem volt nekem semmi vitám avval a jaksával, de az meg pocskondiázva esett nekem. Én meg aztán jól agyoncsaptam. Miért baj?

– Te átokfajzat! – szidalmazta rémülten Ao Bing herceg. – Li Gen jaksa magától a Jáde Császártól nyerte megbízását, te meg itt nagy kevélyen kioltod az életét, és ráadásul még össze-vissza sületlenségeket is locsogsz?

Azzal a herceg alabárdjával Nuozha-ra rontott. Ám a fiú nem emelt fegyvert, kezét leeresztve, csupán kitért előle.

– Várj egy pillanatot! Ki vagy te? – kérdezte tőle.

– A Keleti tenger sárkánykirályának, Ao Guangnak vagyok én a harmadik fia, a nevem Ao Bing.

Erre Nuozha nagy hahotába tört ki.

– Ó! Szóval te lennél Ao Guang fia. Csak ne olyan dölyfösen! Ha tovább bosszantasz, hát istenuccse kirángatlak, te iszaplakó vén géb, de még bőrödből is kiforgatlak!

– Te ostoba gazfickó! – ordította tajtékozva a herceg. – Nem kell már sokat várnod.

Azzal alabárdját előreszegezve, újból Nuozha-ra rontott.

No hiszen, Nuozha-nak sem kellett több, előkapta a Mennyet Fölkavaró Damasztját, és felhajította az égbe, egyenest a sárkányfi fölé. Egyszeriben ezernyi tűzgolyóbis jelent meg, mind a harmadik hercegre hullt, aki menten lefordult hátasa nyergéből. Nuozha ekkor nekirontott, és a nyakára hágott, majd a magasba emelve a Világegyetem Karikáját, bezúzta vele a harmadik herceg koponyáját. A halott Ao Bing visszaváltozott eredeti formájába, és döglött sárkányként hevert Nuozha lábai előtt.

– No, nézd már – csodálkozott Nuozha –, hogy visszaváltozott igazi alakjába ez a kis mitugrálsz sárkányocska! Ha már így alakult, legalább kihúzom belőle az inakat, hogy édesapámnak legyen belőle sodronying.

Miután ezzel végzett, ott hagyta a döglött sárkányt, és indult egyenest haza. Ám a kapuban már aggódó anyja várta.

– Fiacskám! Hol jártál? Miért maradtál el olyan sokáig?

– Csak odakint jártam egyet, és közben megfeledkeztem az időről – mentegetőzött Nuozha.

Ezenközben Li Jing is hazatért a hadgyakorlatról. Elbocsátotta tiszti szolgáit, majd páncélöltözékétől megszabadulva visszavonult a hátsó csarnokba. Zhou király hatalmának gyöngülésén és az égalatti négyszáz fejedelme támasztotta rebellión töprenkedett. Nap mint nap szemtanúja volt a nép egyre növekvő, egyre hatalmasodó keservének, és ez bizony aggodalommal töltötte el.

A vízi Kristálypalotában ez idő alatt Ao Guang hallgatta a színe elé járult sárkányharcosok jelentését:

– A Chentang-szoros parancsnokának, Li Jingnek a fia, bizonyos Nuozha lemészárolta a harmadik herceget, de úgy ám, hogy még az inakat is kitépte testéből.

Ao Guang e szavak hallatán döbbenten imígyen szólt:

– De hiszen a fiam a fellegek, sőt a valamennyi létezőnek életet adó esők istene! Ugyan ki merészelne kezet emelni rá? Li Jinggel még akkor találkoztam, amikor nyugaton, a Kunlun-hegyekben a Taót tanulmányozta, s kölcsönösen tiszteltük egymást. Már hogyan is merészelte volna épp az ő fia megölni az én gyermekemet? Ó, a szívem sajdul belé, csontomig hatol a fájdalom!

Ao Guang nagy dühében, hogy bosszút álljon fia haláláért, nyomban egy tudós alakját öltötte magára, és így indult egyenest a Chentang-szorosba. A helyőrséghez érve így szólt a kapuőrökhöz:

– Jelentsétek uratoknak, hogy Ao Guang van itt. Azért jött, hogy tiszteletét tegye.

Li Jing pedig értesülvén vendége érkezéséről, így örvendett:

– Jó néhány éve annak, hogy drága fivéremtől búcsút vettem, s lám, ma ismét viszontláthatom. Ó, minő mennyei szerencse ez!

Ruháját sem igazítva, fogadta nyomban barátját. A nagy csarnokba tessékelte, és a tiszteleti helyet ajánlotta föl számára. Látja ám Ao Guang haragvó ábrázatát, és már-már faggatta volna annak okáról, amikor Ao Guang ekként fakadt ki:

– Li öcsém, mondhatom, remek egy kölköd van tenéked!

– No de kedves bátyám – nevetett Li Jing –, sok éve nem láttuk már egymást. Hát nem tartod mennyei szerencsének, hogy most újra találkozhattunk? Vajh' miért fakadnak ajkaidon ily indulatos szavak? Bizony, három fiam is van énnékem, Jinzha, Muzha, no meg a legkisebb, Nuozha. Mindháromnak egy-egy híres hegyről való szent a mestere. Noha, csakugyan nem hibátlanok, de nem is holmi léhűtő csirkefogók. Kérlek, ne ítéld hát meg őket tévesen!

– Li öcsém – szólt Ao Guang –, kettőnk közül bizony te látod itt rosszul a dolgokat. Még hogy én tévedek? No hiszen! Az a jóravaló fiacskád éppen a Kilenc Kanyar folyónál pancsikolt, amikor ki tudja, miféle ördöngösséggel, de majd' összedöntötte a Kristálypalotámat. No, gondoltam, kiküldöm az egyik jaksámat, nézzen már utána, mi a nyavalya történik odakint. Hát nem megnyuvasztották a szerencsétlent? Harmadik fiam is felkerekedett, hogy a végére járjon a dolgoknak. De mit tesz az ég? Őt is csak agyoncsapták, sőt ki is zsigerelték… – Ao Guang szépen, sorba, töviről-hegyire beszámolt mindenről, miközben keserűsége nőttön-nőtt, majd nagy dühösen tajtékolva így fejezte be: – Mondd hát, ha mered, hogy ebben nem a te fiad a bűnös!

Li Jingnek arcáról menten lefagyott az iménti mosoly.

– Hidd el bátyám, mégis csak tévedsz. Az én fiaim nem lehettek. A legidősebb a Kilenc Sárkány-hegyen, a középső pedig a Kilenc Palota-hegyen tanulgat éppen. A legkisebb meg alig hét esztendős, s még a lábát sem tette ki soha a főkapun. Már hogyan is követhették volna el ezeket a szörnyűségeket?

– Az volt az pedig, a harmadik fiad, az a Nuozha – fortyant föl Ao Guang.

– Hát, ez igazán különös – morfondírozott Li Jing. – No de, várj csak egy keveset, mindjárt előkerítem, aztán magad is szemre veheted a legényt.

Li Jing a hátsó csarnokba sietett, ahol csak asszonyát találta.

– Jó uram, ugyan ki a vendégünk? – kérdezte a csarnokba belépő férjétől.

– Régi barátom, Ao Guang jött el hozzám. Azt mondta valaki megölte a harmad szülött fiát, és képzeld, azt állítja, hogy Nuozha tette. Eléviszem hát a fiút, hogy maga is meggyőződhessen tévedéséről. Hol van most Nuozha?

Yin asszony nyomban arra gondolt, hogy Nuozha csak most először járt odakint, s ugyan már, hogy a csudába művelhetett volna ilyet. Az urának előállni az igazsággal azonban nem mert, így hát csak annyit mondott, hogy Nuozha épp hátul a kertben játszik.

Li Jing egyenest a hátsó kert felé vette lépteit.

– Nuozha, merre vagy? – kiáltotta. No hiszen kiálthatta, mert jó ideig nem érkezett válasz. Mit volt mit tenni, a begónia-lugashoz ment, de a kis kerti ajtót zárva találta. Átkiabált hát a kapun:

– Nuozha, kisfiam! Ha odabent vagy és hallasz, gyere gyorsan, nyisd ki az ajtót. Édesapád van itt, látni szeretnélek. – Majd hozzáfűzte: – Egyébként, mit csinálsz itt fiacskám?

– Egész nap semmit sem csináltam – hangzott egyszer csak Nuozha felelete. – Kimentem a Kilenc Kanyar folyóhoz, de olyan rettenetesen meleg volt, hogy megfürödtem benne. Akkor aztán jött valami bitang jaksa, az a Li Gen, vagy mifene. Én bizony nem akartam tőle semmit, csakhogy az meg egyvégtében szidalmazott meg gyalázott, de a baltáját is ott lóbálta az orrom előtt, és azzal ijesztegetett, hogy menten agyoncsap vele. Erre aztán kupán vágtam a karikámmal, meg is döglött rendesen. Ezután meg, tudom is én honnan, jött valami harmadik herceg, aki azt állította magáról, hogy valami Ao Bingnek hívják. No, ez meg az alabárdjával böködött volna, ám én elkaptam őt a Mennyet Fölkavaró Damasztommal, és a Világmindenség Karikájával a nyakát szegtem. De látom ám, hogy a dög egyszer csak sárkánnyá vedlik át. Nekem meg eszembe jutott, hogy a sárkány ín a világ legdrágább holmija, így aztán megnyúztam, hogy páncéling legyen belőle neked, drága papa.

Li Jingnek a döbbenettől torkára fagyott a szó, nyelve megbénult. Csak sok idő múltán bírt kifakadni:

– Ó, te szerencsétlen! Fogalmad sincs róla, mily szörnyűséget zúdítottál családodra! Gyere velem tüstént bácsikád színe elé, és valld meg neki is, mit műveltél!

– Jaj, papa, ne aggódj már! – csitítgatta volna apját Nuozha. – Hiszen nem szándékosan tettem, akkor meg büntetés sem jár érte. Meg hát, úgyis itt van még az egész bőr, ha akarja, visszaadhatjuk neki. Eressz csak, majd én beszélek vele.

Nuozha egyenest a nagycsarnokba sietett. Illendően köszönt, majd így szólt:

– Bácsikám, nem szánszándékkal ugyan, de valóban hibáztam, és tudom, ezzel megbántottalak. Könyörgöm néked, bocsáss meg szegény fejemnek. Fiad ína és bőre még itt vannak, egyben és sértetlenül. Hidd el, hozzájuk sem nyúltam. Ha úgy kívánod, neked adom mindet.

Ao Guang ábrázata azonban egyre komorabb lett, majd Li Jing felé fordulva így szólt:

– Nézd csak, nézd, miféle ördögfattyad született! S még azt próbáltad elhitetni velem, hogy én tévedek!? Most, hogy a kölyök maga is beismerte bűnösségét, hogyan tudsz még mindig ily hideg és közömbös maradni? Sőt mi több, az én fiam egy igazi isten volt, a jaksámat pedig maga a Jáde Császár nevezte ki. Honnan vette hát fiad a bátorságot, hogy hidegvérrel, kíméletlenül elpusztítsa őket? Holnap jelentem az esetet őfelségének, a Jáde Császárnak, ő ítélkezzen feletettetek – azzal fogta magát és elviharzott.

Li Jing toporzékolva zokogott.

– Mily rettenetes sorcsapás!

A terem előtt a felesége meghallotta ura keserves zokogását, és megtudakolta az ajtónállóktól, hogy mi történt odabent. Az őrök pedig beszámoltak mindenről, ami az imént kihallatszott, egészen Ao Guang ígéretéig, miszerint másnap a Jáde Császár színe elé járul a sérelmével. Az asszony belépett, s amikor Li Jing megpillantotta őt, könnyei menten elapadtak, hanem akkor gyűlölködve fakadt ki:

– Kudarcot vallottam, mikor a halhatatlanságot kerestem. De ki tudhatta volna, hogy ez még nem lesz elég, hogy még ezt a drágalátos kölyköt is ideszülöd nekem? Pusztulásba taszítja az egész családját. A sárkányherceg volt az esőisten, a fiacskád meg fogja magát, mert neki úgy tetszik, és egyszerűen legyilkolja. Holnap a Jáde Császár elé kerül az ügy, s meglásd, nem telik bele három nap sem, mindnyájan a pallos alatt, démonokként végezzük!

Mondandóját befejezve újból zokogni kezdett, de ekkor már Yin asszony könnyei is záporoztak. Fiára bökött és így óbégatott:

– Három és fél esztendőn át hordoztalak a testemben, míg végre hajlandó voltál megszületni. Ó, milyen kínokat kellet kiállnom. De ki lett volna akkor a megmondhatója, hogy romlásba fogod dönteni családunkat!?

Nuozha látván szülei fájdalmát térdre borult előttük és így szólt:

– Papa, mama, hadd mondjam el nektek az igazat. Fiatok bizony nem egyszerű földi halandó. Én a Qianyuan-hegy Aranyfény-barlangjában lakó Fölséges Legelső Szent tanítványa vagyok. E becses fegyvereket is ő ajándékozta nekem. Lehetetlen, hogy ez az Ao Guang el tudna kapni. Elmegyek hát most a Qianyuan-hegyre, felkeresem mesteremet, biztosan tud valami megoldást erre a problémára. Ahogyan azt a mondás is tartja: "Ki mit főz, egye meg!"

Ezek után kilépett a teremből. Odakint fölkapott egy marék homokot, földobta a levegőbe, és azzal a mozdulattal láthatatlanná vált. Nuozha ezzel a varázslattal egykettőre a Qianyuan-hegy Aranyfény-barlangjánál termett, ahol mesterét kereste. Ám csupán mestere inasába, Aranyköd Fiúba botlott, aki jelentett Legelső Szentnek Nuozha jöttét. Aranyköd Fiú nemsokára bevezette Nuozha-t a barlangba, ahol a mestere már várta.

– Miért nem a Chentang-szorosban vagy? Mi járatban errefelé? – kérdezte tőle a szent.

Nuozha leborult előtte, majd töviről-hegyire beszámolt a történtekről, és mestere segítségéért esdekelt. A szent mester pedig ekként morfondírozott magában: "Jóllehet Nuozha, ha akaratlanul is, de valóban megölte Ao Binget, ám ez mégis csak az Ég rendeltetése volt. Ao Guang a sárkányok királya, akinek akaratára gyűlnek össze a felhők, és hull eső, de még neki is meg kell értenie, hogy a mennyei előjelek, a jövendő fordulatait jövendölik. Vétek lenne hát egy ilyen piszlicsáré üggyel felfordulást kelteni a Mennyei Palotában." – Majd hangos szóval így szólt Nuozha-hoz:

– Jer közelebb Nuozha, és vedd le a ruhádat.

Nuozha engedelmeskedett mestere akaratának, aki egy varázsjelet rajzolt a fiú mezítelen mellére, majd így szólt:

– Menj gyorsan a Mennyei Palota Drága Erény Kapujához, és tedd a következőket… Ha pedig végeztél, térj vissza a Chentang-szorosba. Ha bármi problémád lenne, keress fel bátran, és én segíteni fogok neked. Jó szüleidnek pedig semmi bajuk nem fog esni. Menj hát!

Nuozha maga mögött hagyta a Qianyuan-hegyet és egyenest a Mennyei Palota Drága Fény Kapujához vette az útját. A mennyekben minden egészen másként festett, mint ahogy azt a földön megszokta. Aranyszínű fénysugarak ragyogtak mindenhol, és bíbor pára lengett az égen.

A Déli Mennyei Kapu fényesen csillogó nefritzöld téglákból épült, melyet ragyogó, drágaságos háromláb üstökkel ékítettek. A kapu mind a négy oldalán roppant oszlopok meredtek, melyekre rőt szakállú sárkányok tekeredtek, kiknek feladata felhőket és ködöt gyűjtve esőt, záport fakasztani. Odabent két jádehíd feszült, azokon pedig tarka főnixek kerengtek.

A Mennyei Palotában összesen harminchat ragyogó palota és hetvenkét óriási csarnok volt. Mindet egyszarvúak faragott képével díszített, erős jádeoszlop tartotta. Volt ott még megszámlálhatatlan terasz, csodálatos kertek, ahol gyönyörű, örökké nyíló virágok pompáztak. A Cinóber Kemencében készült az örökélet varázsszere, a Víz-Tűz Kemencében pedig örökzöld, illatos füvekkel táplálták a tüzet. A Császári Udvar Szentjeinek Csarnokában bíbor selyemöltözéket viselő hivatalnokok serege tolongott, némelyek álltak, mások a márvány grádicson térdeltek, hibiszkusz-fövegük aranyfényben szikrázott.

A Lélek-égboltozat Csarnokának drágaságos kapujában arany sárkányok tekergőztek a jádekapukra, a Kiválóságok Csarnokában főnixek lejtették táncukat a gyöngyös kapuk előtt. A hosszú, végtelen folyosó padlatát gazdag, míves faragások ékesítették. Csodálatos, párjanincs madarak ontották trillájukat az eresz alól. A palota tetőgerincének csücskein bíborfény ragyogású, lopótökalakú oromdíszek tündököltek, melyeken a jádecsöngettyűk muzsikáltak a lágy szellőben. A Mennyei Palotában minden oly különleges, minden oly páratlan volt, hogy hiába is keresné azt bárki a földi világon, bizony szerény utánzatára sem bukkanna sehol. Még a falak és a gerendák is mind-mind ezüstből, aranyból és jádéből készültek. S akit jó szerencséje már egyszer ide, a Paradicsomba juttatatott, többé nem akar visszatérni a halandók rút világába, nehogy beszennyezze magát.

Korán volt még, amikor Nuozha megérkezett a Drága Erény Kapujához. Ao Guangnak még színét sem látta sehol, de még a kapukat sem nyitották ki. Nuozha jó darabig a Halhatatlanok Kapuja előtt várakozott, és végül felbukkant a díszes hivatalnoki öltözékben közelgő Ao Guang is, aki sebesen a Déli Mennyei Kapuhoz lépdelt.

Látja ám Ao Guang, hogy zárva a kapu, azt dünnyögte az orra alatt:

– Túl korán érkeztem. A palotaőrök még nem nyitották ki a kapukat. Legjobb lesz, ha itt várakozom.

Nuozha nagyon közel állt hozzá, Ao Guang mégsem látta, hiszen Nuozha-t a mestere csodálatos varázsjele láthatatlanná tette. Mikor Nuozha megpillantotta a sárkánykirályt, máris elöntötte a fekete düh, így hát fogta Aranykarperecét, a Világmindenség Karikáját, és tarkón vágta vele Ao Guangot. Amikor a sárkánykirály elterült a földön Nuozha villámgyorsan odapattant és a nyakára taposott, hogy ügyüket egyszer és mindenkorra elintézze vele.

Bevezető a fordításhoz: Tokaji Zsolt: Nuozha (Nezha). Kínai mitológia. KRE Kínai Tanszék Egyetemi jegyzet (2024). 

További fejezetek hamarosan a blogon!

Tokaji Zsolt

Tokaji Zsolt (1971–) műfordító a klasszikus kínai nyelvű szépirodalmi, filozófiai és egyéb tárgyú klasszikus kínai nyelvű művek szakavatott tolmácsolója. Közel harminc éve, rendszeresen jelennek meg fordításai. Fordítói tevékenysége mellett a Károli Gáspár Református Egyetem kínai szakának oktatója, ahol többek között klasszikus kínai nyelvet, kínai irodalmat, filozófiát és kínai mitológiát tanít. 

#olvasskínait

A KKK BLOG-on megjelent blogbejegyzések a feltüntetett Szerzők szellemi tulajdonát képezik, eredetiségükért és tartalmukért az adott Szerző felel, és nem minden esetben tükrözik a Kortárs Kínai Könyvklub véleményét. Felhasználásuk kizárólag a Szerző és a KKK BLOG megjelölésével engedélyezett.